Cs. Pócs Éva: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 3-4. szám - A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Budapest, 1965)

I. A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal a magyar nyelvterületen

magot elvágja, rossz idő lesz, ha nem vágja el, jő /Kővár vidéke, Hont m./. Heves megyében /közelebbről meg nem határozott helyen/ azért van karácsonykor alma, diő az asztalon, mert az első emberpár e napon evett a tiltott gyümölcsből. Ritkán társul a karácsonyesti almához a rontás, illetve rontáselháritás képzete: Szegeden az éjféli misére menők közé dióval együtt almát is szórnak. A legények felkapkodják, vagy éppen ellenkezőleg, nem veszik fel, mert rontásnak tartják. Békéscsabán"^ vacsora előtt, a rontáselháritó "fokhagymázás"-sal egyidejűleg almával is keresztet vetnek az ajtókra és ablakokra, hasonló céllal. Két adatunk szerint tilos az alma fogyasztása: Nagyberkiben /Somogy m./ éjfélig, nehogy kelésesek legyenek: Szentesen a talált alma és dió elfogyasztása gyógyíthatatlan betegséget, foghullást okoz. összefoglalva az almával kapcsolatos hiedelmeket, azt mondhatjuk, hogy legjellemzőbb a szerelmi jóslásra, szépség és egészségvarázslásra, illetve az állatok fejlődésének serkentésére használt karácsonyi alma, de egy szűkebb területen az alma közös fogyasztásával, elosztásával kapcsolatos különböző hiedelmek is igen élénkek. Ezenkívül szórványosan sok másjellegű hiedelemmel is találkozunk, ezek azonban sokkal inkább egymás közti, vagy idegen elemekkel való keveredés eredményének látszanak, mint a karácsonyi almára régen jellemző, de ma már elhalványodott vonásnak /ilyen pl. a rontás céljából elszórt alma - egyébként ismeretes a keresztúton eldobott aLiával való rontás, de karácsonytól függetlenülj vagy az almával véghezvitt "keresztezés", mely valószínűleg csak a főleg Luca napkor gyakorolt "fokhagymázás" alkalomszerűen felbukkanó karácsonyi változata; vagy ilyen a valószínűleg csak a haláljóslás analógiájára végzett időjósló eljárás/. Az almával majdnem egyenlő fontosságúnak látszó karácsonyesti gyümölcs a dió. Az egész nyelvterületen elterjedt /bár legtöbb adatunk palóc és délalföldi/, mint a kara-