Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon

Nyárviz idején izzadt a ló is, és a por agy belepte, hogy a hab sár miatt a szőrén csőmből: keletkeztek. Hagy barmoknál az ilyen izzadásosabbj piszkosabbá vált lovakat a számadó kiválogatta, s egy-egy verőfényes déli órában ötöshatosával a nyakuknál fogva kötőfékjükkel összefűzték őket s alkalmas helyre elvezették úsztatni. A gazdák egy-egy kötőfékkel adták a ménesre lovaikat, de ezek a kötőfékek az usztatáskor gyakran összecserélődtek, de abból sohasem lett baj, mert a gazdák ezt természetesnek tartották. A legerősebb, s szélről és csáról lévő lóra ült a bojtár. Egyik lócsapat után vezették a másikat az usztatásra. A városról gazdálkodó és a tanyai parasztok is, nyáron egy-kétszer, ha alkalmas, meleg napos idő volt, befogtak, megrakták a kocsit takarmánnyal, felpakolták a gyerekeket, felült a béres is - ahol volt - aztán elhajtottak néha 5-6 km-re is valamely nagyobb állóvízhez} a városiak a város körüli nádasok közt levő lóusztatókhoz, vagy a Sóstóra. Beleálltak a kocsival a vizbe, míg a kocsi fenekét el nem érte a víz, s lovaikat kézzel vagy szalmacsutakkal jól megmosták. Elébb megfürödtek családostul, azután a lovakat beljebb vezették a vizbe s ott ment végbe a csutakolás. Utánna maguk is újra megmosakodtak, megitták a magukkal vitt borocskát, ettek is, aztán hazahajtottak. A tanyásgazdák több izben, nagy melegekkel a tanya körüli vizes gödrökben mosták meg lovaikat. Ilyenkor a lovak sörényét ritka fogú fafésüvel a nyakcsigolyánál kétfelé választották, egyesek kukoricalevállel a külső oldalon a söré nyt be is fonták, hogy ne kócolódjon s a párja ló meg ne csócsálhassa. A csás lóét balrul, a hajszás lóét jobb felül fonták be. A jószág farkát is többször kifésülték, de a Kiskunságon nem kurtították meg, azért, hogy hosszabb farokkal a csípős legyeket, bögöly-féléket könnyebben elhajthassák magukról. A szilaj lovaknak éjjelre a marhák között nem jó he-