Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Életem története, bevezetésül naplómhoz (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

Laibachból Trieszten, Udinén, Paduán, Legnagón és Mantuán át vezetett az utunk. Trieszt rendkívül tetszett nekem: különösen a kilátás az Opschináról, ahová gyalog mentem fel, s onnan a nagy kikötővárost, és első ízben a tengert megpillantottam, ami nagyon mély benyomást tett rám. Öcsém Legnagóban volt a garnizonban, mióta katonai szállítmánnyal Itáliába vonultak le a múlt évben. Nagyon örültem, hogy viszontláthatom, s neki sejtelme sem volt arról, hogy én itt vagyok a közelben. Ahogy a kaszárnyát és benne az ő szobáját megtudakoltam, bekopogtam, és hallottam, hogy ezt kiáltja: „Tessék!", és beléptem; - de hogy egy szót még befejezzek, megálltam az ajtóban. Feri egyedül ült szobájában írásba merülve, és mivel nyilván abban a hiszemben volt, hogy egy közkatona* akar valamit jelenteni, fel sem pillantott az írásból, talán még be akarta fejezni a mondatot. - Nem tudtam magamon uralkodni, s az „Adjon Isten, Ferri!" szavakkal megtörtem a hangtalan csendet, és már egymás karjában voltunk! Jeleztem neki, hogy Louis is megérkezett, akit azonnal fel is keresett. Louis másnap továbbutazott, s mi Ferrivel csak 3 nap múltán követtük; ezenközben a kaszárnyában laktam és aludtam Öcsémnél. [É/38] Mantuában töltöttem a Karnevált, összesen 6 hetet, miközben több / kirándulást tettem a környéken és Veronába is eljutottam. — Veronában ismerkedtem meg későbbi legbensőbb barátommal és útitársammal, Carl Lederhass-szal, akinek atyja ezredszabó volt az Este hadseregben. Egykorúak voltunk, és hamarosan őszinte barátságot kötöttünk, őt is ugyanaz az utazási láz fűtötte, s már rég elindult volna, ha különböző körülmények nem hátráltatták volna. Most együtt indulhattunk el! Én voltam a legboldogabb ember — és az ő szülei is örültek, hogy személyemben fiúknak útitársat találtak, annál is inkább, mert hamarosan minden tekintetben pompásan harmonizáltunk. Hittem, hogy a sors istennőjének különös kegyét élvezem, és nem tudtam eléggé dicsérni a véletlent, amely összehozott bennünket, mivel ez számomra nyilvánvaló előnnyel járt, miután ő Itáliában született (bár a család egészen német), és teljesen jól bírta a nyelvet és ily módon sok alkalommal segítségemre lehetett. Én csak annyit tudtam olaszul, amennyit Mantuában hat hét alatt elsajátítottam. — Szülei igen nagy szeretettel fogadtak, és meghívtak, hogy feltétlenül szóljak be hozzájuk, ha Mi/ánóból visszatérek, ahova még egyedül mentem, és mindenképpen csak náluk szálljak meg. - / [É/39] Hamvazószerdán utaztam el Mantuából, Louis vett nekem jegyet a cremonai omnibuszra, s onnan gyalog mentem tovább. — Először voltam egyedül, egészen magamra utalva! Vidáman, jó kedéllyel és kimondhatatlan örömmel büszkén gyalogoltam vándorbotommal, hátamon a tarisznyával, s rövid dalokat énekeltem. Szép nap volt, jóllehet februárban jártunk, a nap mégis oly melegen sütött, mint nálunk májusban szokott — oly szabadnak éreztem magam, mint a madár. Milánóban 6 napot töltöttem, azután Como, Bergamo és Bresciát érintve utaztam vissza Veronába. Ezen az úton 15 napig maradtam távol és visszaérkezésem után, ígéretemhez híven, Carl szüleihez mentem. Itt addig kellett maradnom, míg Carl útlevele visszaérkezik Budáról, ahová a magyar Helytartósághoz küldték, a külföldi út engedélyeztetése céljából. Innen, tervünk szerint, Rómát és Nápolyt akartuk bejárni, azután Franciaország felé akartuk venni utunkat. Feri akkor káplár volt.