Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Napló. Első könyv (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

nyugodt, amíg összes gyermekét nem látja maga körül. Elképzelhető, mit érez ilyen körülmények között az anyai szív." [Ni/81] „Ezt elismerem." - Elsőt csöngettek, hogy / az utasokat az indulásra figyelmeztessék. „Ezzel, tettem hozzá kis szünet után, minden örömem elromlott; - egyedül utazni, különösen ilyen időkben, egyáltalán nem öröm, már nagyon összeszoktunk egymással. Édesanyja engem nem említett, aki itt maradok?" „Megígérte, hogy hamarosan ír Önnek is, és addig is általam üdvözli. Azt gondolja, hogy Önnek is haza kell utaznia, hogy szüleit megnyugtassa." „Anyám még nem hívott haza, de én semmiképpen sem akarok Pestre hazatérni, míg a 3 évem napra pontosan le nem telik," mondtam tréfálkozva. „Ügy látszik, az én anyám kevésbé aggódik, mint az Öné." „Ezt szívesen el is hiszem, mentegetődzött, de ők biztosan tudják, hogy Itáliában háború van, Radetzky egész hadseregét Verona körül koncentrálta, és már összecsapások is voltak, míg Magyarországon még eddig teljes a nyugalom." [Nl/82] „Fivérem is ezt írta, és Friebeisz" — mondtam / elgondolkodva. „Nekik valószínűleg nehéz napjaik lesznek", — bólintott rá Carl. „Hogyan akar átjutni a különböző tál>orokon? — az újságban lehet olvasni, hogy Roveredo mellett az önkéntesek a hegyek hágóin táboroznak, és utasembert nem engednek át. Ez Önre nézve fatális lehet." „Még nem tudom, rábízom magam a véletlenre, hátha sikerül átjutnom." — Másodikat csengetett a pályaudvar jelzőharangja és felrázott gondolatainkból. „Második csengetés", mondta Carl, „igyekeznem kell, hogy felszálljak", - és ezekkel a szavakkal felugrott a kocsiba. Az északi pályaudvarokon a vágányok olyan mélyre vannak süllyesztve, hogy úgy tűnik, mintha nem is lenne kereke a kocsinak, és a kocsikba kényelmesen, lépcső nélkül lehet beszállni. Kívülről az ablakra támaszkodtam, amely mögött Carl ült, és kissé csípősen ezt kérdeztem: [Ni/83] „ügye, örül, hogy hazautazhat, és már el is vesztette utazási / kedvét? Ön könnyű szívvel utazik, s engem hamarosan el fog felejteni!" „Hogyan mondhat ilyet?" — válaszolta kissé megbántottan. „Csalódást okoztam Önnek? Ön ismeri barátságomat és elég bizonysága van efelől - de miért is mondunk egymásnak ilyen dolgokat?! A régi jó barátok maradunk (miközben kezet nyújtott nekem), és gyakran írunk egymásnak. Ha Isten úgy akarja, hamarosan látni fogjuk egymást, ha lehet, Pestre fogok utazni és akkor megvalósítjuk tervezett utazásunkat. -" „Ez helyes, viszonoztam örömmel, tartsa meg szavát, és írjon gyakran; és szerezze meg nekem azt az örömet, hogy a kedves édesanyja és Cristine húgocskája néhány sort írnak a levélhez, ez végtelenül megörvendeztetne. Az őapró levélkéit mind gondosan megőriztem, és gyakran újraolvasgatom ugyanazzal az örömmel. Ezt meg is mondhatja Cristine-nek. — Adjon át neki nevemben még 1000 extra üdvözletet, megígéri ezt?" „Ezt megígérem" - ígérte határozottan. / [Ni/84] „Óh, ha Veronába utazhatnék, sóhajtottam, de oh istenek! mikor jutok el Itáliába. Ha Franciaországból Itálián át Önnel együtt utazhatnánk haza - ez nagyszerű lenne! Milyen nagy élvezettől fosztott meg a forradalom! Nem hiszem, hogy egyhamar megint eljuthatok arra a vidékre, ahol megtaláltam a Paradicsomot!" „Ej, Ön már megint rajong, viszonozta nevetve Carl, Ön úgy tekinti a dolgot, mintha teljesen valószínűtlen lenne, de ki tudja! reménykedjünk, kedves barátom!" Ismét megszorította kezemet, és abban a pillanatban harmadszor szólalt meg a jelzőharang.