Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Életem története, bevezetésül naplómhoz (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

tábornokot és magas rangú törzstisztet / akasztottak fel Aradon, ó, szégyenletes halál ezek- [É/80] nek a nemes lelkű embereknek! Szívet tépő! A még mindig 40 000 fó't számláló magyar sereg a fájdalomtól magán kívül volt; - a dobosok átszaggatták dobjaikat, a huszárok leszúrták lovukat, ami a legdrágább kincsük volt a földön - mások kardjukat törték össze, volt, aki kétségbeesésében golyót eresztett fejébe. — Sokan megó'rültek, zokogtak, üvöltöttek és átkozódtak fájdalmukban. Mindnyájukat besorozták az osztrák seregbe. Amikor a világosi fegyverletételről szóló plakátokat nálunk minden sarkon kiragasztották, alig tudtuk elhinni, ám amikor a honvédek

21 és huszárok fogolyként vonultak át a városon, meggyőződhettünk a szomorú bizonyosságról. A legtöbb várat átadták - csak Komárom, ahol Klapka volt a parancsnok, tartotta magát erősen; sokáig nem hitte el, hogy Görgei mit tett, s csak akkor adta át az erődöt (szeptember 27-én), amikor megbizonyosodott erről, azzal a feltétellel, hogy emberei menlevelet kapnak és szabadon hazatérhetnek - amit meg is ígértek, de nem tartották be. (!!) Kossuth, Bem, sok nemzetgyűlési képviselő, magyar tisztek és egyéb kompromittáltak a határon át Törökországba menekültek. Hogy a magyar korona hová került, azt a mai napig még senki sem tudta kideríteni. Görgei él, nem éppen megbecsüléssel elhalmozva - egyedül, a világtól visszavonulva, és kémiai kutatásokkal foglalkozik. Ilyen szomorú véget ért ez a jeles korszak. Magyarországot / egy hatalmas tölgyfához lehet hasonlítani, amelynek törzsét egy szörnyű orkán derékba törte, [É/81] és most erőtlenül hever a földön - és napról napra a teljes kiszáradás és elpusztulás felé közeledik, miközben levelei egymás után hervadnak. Ezzel zárom ezt a szomorú témát, és csak egynapi szünet után térek át egy másik tárgyra, hogy ezt a szomorú képet, amely képzeletemben most is úgy lebeg, mintha tegnap történt volna, egy kicsit elűzzem gondolataimból. — A következő fejezetnek tulajdonképpen egybe kellene olvadnia a bombázások korszakával, mivel ugyanakkor zajlott, és ebben egy számomra rózsás időszak új felvirágzását írom le, amikor a szív a szokásosnál gyorsabban ver — abból az okból írom le itt külön, mert nem akartam a történelmi eseményekről szóló fenti beszámolómat ezzel megzavarni. Mint már említettem, abban a rémes időben, amikor sokan voltak kénytelenek nomádként vándorolni és a szabadban kunyhót építeni, az úgynevezett „Simandl"-nál laktunk, és egy csinos, kényelmes szobánk volt, amit nagy szerencsénknek tarthattunk. Akkor már a 3-ik nagyszabású bombázás után voltunk, és a magyar táborban már energikusan folytak a vár ostromának előkészületei; a nagy ágyúk már megérkeztek Komáromtól, és néhány napon és éjszakán át 4 oldalról szünet nélkül ágyúzták a várat, hogy a bástyákon réseket üssenek. Hogy a hatás nagyobb legyen, azért egyszerre mindig több üteg / tüzelt, és a honvédek éjszakánként több- [É/82| ször is megkísérelték, hogy a várba betörjenek, sokszor órákig tartó szakaszsortüzeket lehetett hallani. Egy éjszaka, éppen 2 órakor, nagy ajtócsapkodásra, és hangos, összevissza beszédre ébredtem, ezért indíttatva éreztem magamat, hogy fölkeljek, és kimenjek megnézni, mi is történik odakint. Az ágyúk még mindig félelmetesen dörögtek, közben több ízben össztüzeket lehetett hallani, s a várban nagy tűz volt a királyi palota közelében. A házból már többen összegyűltek a ház előtti csatornán átvezető kis hídon, és aggódva nézték ezt a jelenetet. A várban a tűz már kissé alábbhagyott, már sem füstöt, sem lobogó lángot