Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Napló. Első könyv (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

szeretem! Első és utolsó gondolatom mindig ő, legfőbb boldogságom az lenne, ha mindennap az ő közelében lehetnék. A tegnapi nap számomra isteni volt, erről akarok Neked írni. Ma először esik az eső, mióta Pestről eljöttem, eddig gyönyörű meleg napjaink voltak, és enyhe, holdas éjszakáink, az öregek is alig emlékeztek ilyen esztendőre, csak annyit mondok, hogy tegnap mindenütt az árnyékot kerestük, mert a napon hőség volt. — / Péntek délután még látogatást tettünk / Kast úrnál, ahol alkalmam volt Grohe úr hitvesét is [Nl/234] megismernem. Mikor közöltük, hogy holnap (azaz tegnap) meg vagyunk híva a férjéhez, tréfásan azt mondta: Micsoda túlzott bizalom! — és mindenki sokat nevetett, különösen, amikor elszóltam magamat, és valamit mondtam Weinheimről, ahol tegnap voltam. - Nagyon sajnálta, hogy nem tarthat velünk, mivel Lina lányával beteg nővérét kell ápolniuk, és jó szórakozást kívánt. Azt a megbízatást is adta nekünk, hogy vagy hozzuk Marie-t is magunkkal, hogy váltsa le őt a beteg mellett, vagy mondjuk neki azt, hogy vasárnap reggel jöjjön. Tegnap 3/4 10 órakor nagybátyám, nagynéném és én Heidelbergbe utaztunk, először ismét meglátogattuk Bischoff urat, azután 6Yo/?,éékhez mentünk, ahol nagyon barátságosan fogadtak, de csak negyedóráig maradtunk, és megígértük, hogy 1/2 1 órára visszatérünk, mert 1 órakor eledelnek, s a két házikisasszony anyjuk távollétében nagyon sürgött a konyhában. A lelkész úrnál minden nap 3 fiatal úr ebédelt, egy skót, egy angol és egy észak-amerikai, akik nagyon keveset, szinte semmit sem értettek németül, és egyik unalmasabb, / mint a má- [Ni/235] sik, amely felfedezés nagy vigasztalás volt számomra. - A 3 angol az asztalnál megszokott helyén ült, és egymás között is csak néhány szót váltottak - Afarie-val éppen szemben ültem, de attól félve, hogy figyelnek minket, csak néhány pillantást váltottunk, nehogy eláruljuk magunkat. 3 óráig ültünk az asztalnál, mivel azonban a fiatal urak már 2-kor elmentek, közelebb ültünk egymáshoz, és akkor már zavartalanul beszélgethettünk. Később sétálni mentünk a kastélyhoz, ahol Marie két öccse, Kasimir és Heinrich nevetve mutatták a nevemet; amit 5 évvel ezelőtt olajfestékkel több helyre felírtam. Innen szép mezőkön át a tehenészet felé mentünk; tudod, itt még szinte minden zöld. A séta közben többnyire Marie oldalán mentem, és minden másról elfeledkeztem. - Mikor délelőtt a levelet és az általad küldött könyvet átadtam, azt mondta, hogy ennyi figyelmességet igazán nem érdemelt volna és szégyelli magát. - Tegnap még nem nyilatkoztam szívemről, és úgy gondolom, hogy ezt jól tettem — hiszen ez túl gyors lenne, és váratlanul érhetné őt is —, megfelelőbb alkalomra halasztottam nyilatkozatomat, pl. holnapra, amikor ismét kellemes estének nézünk elébe, Heidelbergbe megyünk, az első bálba, amit a Múzeumban / tartanak. Ne gondold, hogy félénk |N 1/236] vagyok — de mit válaszolna nekem most? sem igent, sem nemet —, ezt nagyon megértem, mert tegnap nagyon tartózkodónak és elfogódottnak tűnt. Holnap ebéd után Heidelbergbe megyek, itt felsüttetem a hajamat, magammal viszem kofferomat hálóruhával stb., és miután a Badische Hofban szobát vettem ki, felkeresem Grohe urat, aki engem felvetet tagként a helybeli társaságba, mert ez a bál zártkörű és nincs belépődíj, de csak a társaság tagjait engedik be. Marie ma kora reggel Heidelbergből ide utazott, nagyanyjához, Kastnéhoz, és remélem, hogy ma még láthatom. Amennyire meg tudom figyelni, a nőknek tényleg a legnagyobb öröm, ha házasságot szövögethetnek, és annál könnyebben juthatunk a célhoz, ha az asszonyok az ügyet érdekesnek találják. Leibfried néném tegnap ily szókkal fordult Marie-hoz: „hogy tetszik magának az unokaöcsém uram?" - mire Marie szégyenkezve, és szemét a földre sütve így szólt: „De Madame Leibfried!" - Néném nem is figyelt rá, hanem így folytatta: „Remélhet-e valamit?" Erre Marie nagyon nagy zavarban azt válaszolta, hogy ezt nem tudja még megmondani. „Nos, milyennek találja őt?" - / kérdezte tovább néném, és Marie erre a további unszolásra azt vála- [Nl/237]