Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Napló. Első könyv (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

Testvéreimtől ugyancsak verseket és ajándékokat kapott, kishúgától, Emmitől is verseket és ajándékokat, és ahová esak nézett az ember, mindenütt versek és ajándékok voltak, mintha karácsony este lenne - csak a karácsonyfa hiányzott. Még én magam is, aki félig-meddig előre tudtam az egészet, egészen elámultam, és igyekeztem mindenkinek az ajándékát megnézni, míg csak testvéreim fel nem hívták figyelmemet, és rám nem kiáltottak: és Heinrich, te meg sem nézed a te dolgaidat! Mennydörgős mennykő! most tényleg meglepődtem, mert én semmire sem számítottam. Csodálkozó szemem előtt mégis ott feküdt egy szivartárca, melyről már gyakran beszélgettünk, méghozzá limai szalmából! - és egy pipaformájú szivarszipka a következő verssel: Régi dolog, tudja ezt az egész világ, Úr nem hord magával női kézimunkát. Fogadd szívesen e szalma szivartárcát, Előre is tudjuk, ez örömet hoz rád. És végül tedd el még ezt a szivarszipkát. Valóban ellesték a gondolatomat! „Hát / ez meg mi?" — kiáltottam, amikor szalvétám csücske [Nl/43| alatt kis porcelán leánykát találtam, kezében levéllel, melyre ez volt írva: Szeressük egymást - de álljunk meg! hová ragad képzeletem? nem, egészen egyszerűen a címem volt a borítékra írva, így: Ez volt az egyik oldalon, a másikon pedig a következő: I E3 (hiteles másolat, eredeti nagyságban). Ki ne érezne egy kis szívdobogást egy ilyen levél felbontásakor? Félelmet, hogy elszakítjuk a levelet? Ezt nem akartam, és ezért nagyon óvatosan fogtam hozzá. Hamarosan felbontottam, és megint nem találtam egyebet, mint verset. Én vagyok a Fritzi, Ne légy olyan heves, Mert kifut a leves. Kérem, ez nem is olyan vicces! Mindenki a fülét hegyezte, és összevissza kiabáltak: hát ki az a Fritzi? A kedves Egérkének már a nyelvén volt a válasz: „Hát az Orsovensky, nem látják, hogy hogy elpirult!" Újabban ugyanis ezt feltételezi rólam. Nem akarom az ellenkezőjét állítani, egy kicsit be is ismerem — de erről majd máskor! — / Ezután ittunk, ettünk, nevettünk, játszottunk, rágyújtottunk az új pipákra, táncoltunk, újra [Nl/44] bort ittunk, összetegeződtünk, zongoráztunk, és badarságokat műveltünk egészen kora hajnalig, amikor már olyan késő volt, hogy a kedves szomszédok nem aludhattak valami sokat. Ezek után el lehet képzelni, milyen álmélkodó arcot vágott mindenki, amikor elhangzott a kiáltás: „Uraim! kisorsoljuk a nyereményeket!" Ebből a célból egy kosarat hoztak be, amelyben a nyeremények voltak. Senki sem akart hinni a szemének, az ajándékozás folytatódott! és ismét hullottak a versek.