Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

menyes elbeszélésével, kinek én, mint Isteni gondviselés ujmutatását Külföldrei menekvésre felhasználni javasiám. Vajha szót fogadott volna!! Ez időben reuma szálván meg térdeimet, Sárosyval bent szerettem volna időzni, de alig értem reá Öcsém szabadulására e sorokat irni: Kijátszád hát a vérivó undok ebeket! Megmented szent ügy- s hazának hasznos éltedet. Hála neked gondviselés! - él ő, — s élni fog, Kinek élteért imára annyi sziv dobog! Jer! hadd vonjalak keblemre kirepült madár Repkedj szabadon! - hon tere, — nem kalitka zár — őrizd magad! - még csak tollad tépé ki a lép — Élted nem a tiéd - erre számol haza - nép. Ha rés nyiland, majd karöltve sikra ki szállunk, — Szolgaságot széttörendők zászlót ragadunk És lerójuk tartozásunk, neked ó hazám! Mig le rogynám, miként halmot, Annyi zsarnok szolga csontot Rakandok alám!! [241] Nem sok időnk lön versificalni, — Bihar felől jött az üldöző csapat, lovas csendbiztosok s nagy számú fegyveres katonaság, - általában minden nevezetes compromittált, de főleg fivérem elfogását tűzve czélul, s mint utóbb hallók, hasonló vadászatok mindenfelé tartattak. A dühöngő németek szégyenlék, s boszontá őket, hogy a leghiresb zsákmányt elszalaszták, s egy iíju, betegnek színlelve magát, a Ludoviceum épületbe vitetni rendeltetvén, onnét kiillantva, eszükön tul járt! Alig volt annyi időnk, hogy a faluból pártfogónk tisztjéhez ugorhatánk, a persecutio ott termett. A tiszt az úrbéri, már ekkor megnőtt gabonákba kísért, ott lapultunk volna Gyula czimborámmal, ha ő t.i. nyugodtan vesztegelt volna. Mánnár fénylének a falut környező lovaglók fegyverei, kik a harmatos gabonába, gyanúra is belépendök valának nyomaink után és Gyula - daczára intéseimnek - a sivitó serlegeket üritgeté. Könnyelműsége miatt összeszóllalkozánk, mire ő haragjában ledült aludni. Az előbbi bajba estem; alig hunyta bé szemeit, hangos hortyogáshoz fogott, mi még a palaczk neszét jóval feliül múlván, nehogy vele együtt tőrbe ejtessem, távolabbra menék pár dülő földnyire. S e helyzetben kétszer 24 óráig kelle vesztegelnem tavaszi hideg esőben, melly azomban hasznomra vált annyiban, hogy a fájdalom térdeimből kiállott. Nem [242] győzve már bevárni a faluba tele/pült s csak éji kutatásra rándulni szokott banditák távozásukat, neki kerekedve, esühajnalon, ép azon tanyára mentem, hol előtte való éjjel motozás történt, miután mindenütt bizonytalan vész állott előttem és mögöttem, ugy gondolkozván, miszerint ott legbátorságosb menedék lesz, hol legközelebbi órákban megfordultak. Számitásom nem csalt! Az érintett helyen szivesen fogadtatva, a házi ur tanácsára a szabadba vevék éji szállást. Harmatos levén a gyep, a sikon volt boglyákra másztam fel azon nyugodtsággal, hogy egyszer már, annyi nyugtalan éjek után kialszom s nyugszom fáradtságomat. Alig kezdek elszenderedni, a pusztai kutyák sejtve ott létemet, csapatostul rohannak fekhelyem — a boglya alá; sem szép szó, sem csititás el nem vonván őket, végre egy más tárgy zöreje után iramolva, megszűntek alkalmatlanitni, s én jó izün aludtam hajnalig. Ekkor egyedül a természet kebelébe elmerengve gyönyörködém a pacsirták minden zene bájolatit feliül múló zengedezéseiben. Szép a természet! Sajnálom azon lényt, ki hidegen marad s ihletetlen annak szépségei iránt! Mielőtt még további nevezetesb szenvedésimről folytatnám rajzomat, kissebb szerüeket számba sem véve, egy érdekes s hazánk árulására világot vető, [egy]* szabadságért feláldozott