Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

BEVEZETÉS (Forrai Ibolya) - Szövegek és szerzők

nem hézagtalan: nagyító alá veszi a múltbeli valóságot, elemzi a forradalom és szabadságharc eseményeit, a bukás okait, értékeli Kossuth, Görgey, Klapka tetteit, elítéli az arisztokrácia közömbösségét, részvétlenségét, mérlegeli a hatalom és felelősség kérdéseit, az osztrák ház politikáját, az európai eseményeket. Különösen sokat bíbelődik Napóleon személyiségének megértésével és megismertetésével. E tárgy ismertetése kapcsán méltatja Teleki László politikus személyiségét, dicséri forradalmi elkötelezettségét, s kifejti, sokan a jövő reménységét látják benne. Határozottan kijelenti azonban, hogy ez a népre nem vonatkozik, mivel „a nép Kossuthon kívül senkit el nem ismer", folyamatos Kossuth-várásban él, és reménykedik. A történeti múlt felidézéséi, feltárását és elemzését jó eszköznek tartja a nemzet ébresztéséhez. Távol marad a politikától, a közélettől, de használni akar, példát mutatni kéziratos formában terjesztett írásaival, amelyekben hol szemtanú vallomásait, hol a jelen állapotok bírálatát fejti ki. Megélt történelmi tapasztalataiból jelentős következtetést von le: úgy kell az egyes nemzetek ügyeit intézni, hogy abból más nemzetekre kár ne származzék, s ugyanígy lehetséges az egyéni érdekek érvényesítése mások sérelme nélkül. A nemzeti szolidaritás és társadalmi összefogás jeleit csak a középbirtokos rétegnél és a szegényeknél tapasztalta. Emberi helytállásukat szembeállítja az arisztokrácia magatartásával, a pásztorok, betyárok tolvajlásait a nagybirtokosok kifinomult vagyonszerzési technikáival. Látja azonban az arisztokrácia körében a „javulás jeleit" is — így elismeréssel emlékezik meg Somssich Pál politikai megszólalásairól, míg Mocsár)' Lajost az arisztokráciát ostorozó munkái miatt méltatja. A magyar nyelv és kultúra megőrzésére és fejlesztésére hívja fel az iíjú nemzedéket. Örömmel fedezi fel a nemzeti ügyek iránti érdeklődés éledését, s ismételten kifej ti ifjúkora szép eszméit a magyar nyelvről, a magyar táncról és magyar viseletről. 1859-ben, a Kazinczy-ünnepélyről való megemlékezés újra szónoki beszéd előadására készteti; még mindig szereti a szónoklatot, változatlanul hisz a szó erejében. A sorsával megbékélő ember a haza életében is biztató jeleket lát, kifejti nézeteit a haza szolgálatában az adott körülmények között lehetséges tennivalókról, a magyarság megmaradásának érdekében. Ezzel feloldódik az ellenállás-alkalmazkodás kérdése közt húzódó feszültség, elmúlik a „nem engedünk a 48-ból" magatartás görcse. A kötet záró lapjain a kormányformákról szólva politikai hitvallását fejti ki. Az Önéletrajz egyben önvizsgálat, számvetés, de a mérlegkészítés nehéz, a megírás még nehezebb. A leírt szavakban valahol minden igaz, és valójában minden másképp van. A vallomás írója történeti hűségre törekszik, de a tényekre egyéni magyarázatokat épít, kiszínezett párbeszédeket konstruál és saját elképzelései szerint indokolja a történetében szereplők tetteit. Hangvétele patetikus, stílusjegyeiben is magán viseli a rendkívüli idők légkörének hangulatát. Megpróbálja kettéválasztani a személyes sorsot a történelmitől. Az elbeszélést csak néha szakítják meg olyan apró részletek, amelyek magánéleti emlékeket, vívódásokat, tűnődéseket, magánélményeket beszélnek el (a bujdosók bakonyi vaddisznóebédje, egy-egy embervadászat előli megmenekülés története, a bolhák elleni védtelenségének elbeszélése), így a történeti jelentőségű események közé iktatott intimitások súlya megnő, bár láthatóan nem erre törekszik az író, ugyanis sokkal fontosabbnak, hasznosabbnak tartja a „forradalmi mozgalom" leírását. Olyan monológ ez, amelyben népgyűléseket, szónoklatokat, találkozásokat és belső gondolatokat ír le, így áll össze az események láncolata. A múltra visszatekintő mérlegelésben emlékké alakul át a megélt valóság, s az emlékekből majdnem tökéletes, eszményi világ bontakozik ki, amikor Magyarország szabad volt és önálló. így válik a múlt ellenpontjává a számára egyre idegenebb jelen környezet. És éppen ez az ellenpontozás jellemzi, illetve jelöli a múlt és jelen pólusait, s végül is a hagyomány hangsúlyozása fejezi ki leghívebben a világgal szembehelyezkedő magatartását. Vallásosságba menekül, de református hite nem köti gúzsba sem lelkét, sem gondolatait, csak erkölcsi értékrendjét határozza meg. Tíz-