Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

zelni leveretésemet! Nem tudtam sorsunkat, mellynek áldozatául esett - vagy a végzetet, melly az ártatlanokra szereti mérni csapásait - vádoljam e? Még ha egyéni veszteségem forog vala szóban, meg nyugodtam volna, ámde már elhagyatott családomra gondolva s főleg ősz anyámra, kiknek Josepha lelke, gyámola s vigasza volt s leendett, ollyszerü keserű érzés boritá el külömben is bánattelyes szivemet, mellyet leimi nem lehet, mit ellenemnek sem tudnék kivánni. G. fivérem, ki közelében volt, titkon éjszaka meglátogatván, mindent elkövetett megmentése végett, - mind sükertelen! Midőn hirül vevé halálát, férfias fájdalmai közt bár, gondoskodott lehető legdiszesb eltakarításáról, és saját személye veszélyeztetésével, az utolsó tisztesség tevők sorába pór ruhában megjelenve részt / vévén, olly utó áldozatot nyújtott a nemes lélek erényei- |200j nek, minőt csak hü honleány s testvér érdemelhet. Én e boldogtalan perez vigaszától is megfosztatám! De távol bár, olly testvéri áldozatot hordozok keblembe, mellynek gyásza örök, mert szívben, és hálás, mert tiszta emlékben él - tanúsítsák e sírjára irt soraim Sept... 849. „Csendes nyugalmú hantod mit zavarjam? Csordultig telt sors, üröm poharad! Hazát veszték, s mindent vele! uj kinul Karod testvértől el ragad Nővért, ki testvér érzet adójául, Midőn üldözött fivéri után Elárult hont kesergő szívvel fárad, Meghasadt szíve kettős bánatán. Nyugodj nővér! erény szent angyala! Boldog Te! mert immár kiszenvedél — Miénk a kin, s mély fájdalom gyötrelme Melly felsajogva, mint emléked, él. Bakony kies völgyén emelt sírodra Engedd könnyel irnom ravatalodra: Itt nyugszik erényért éltével áldozó Hü testvér s honleány - álj meg jó utazó! S mond velem: áldja ég szent hamvait, Nyugodja békén szende álmait.'" A zalai élvezetdus vidéken inkább mulatott, mint menekült czimborák szétoszlása s családi [201] veszteségem szomorú esete után kedélyem, a külömben is bus, annyira lehangolt lön, hogy baráti szózat előtt fülemet ugy mint szívemet bezárva találám, sőt hazám vesztesége feletti bánatom is üldözvén gondolatimat, annyira valék, hogy az emberek társasága is terhemre vált. Hát ha még ezekhez a kétes jövőt élőmbe ábrázolám, elborzadok, felsóhajtva azon gondolatra, ha már boldogtalanságom előestéjén is annyira csüggedek, mi fog velem történni akkor, ha szenvedésim hosszabb évek sorára terjedvén s méretvén reám, azok ellenébe erős lélek s férfias kitartás és küzdelem erényeit keilend gátul használnom, kinek erejét a bánat anyagban ugy mint szellemben annyira megfogyasztá. De volt egy barátom, mellynek szavára mindanynyiszor életet nyertem, melly épp akkor nyujtá mosolygó ajkai ajkamra a vigasz poharát, midőn a kétségbeeséshez legközelebb állék. Azt gondoljátok, miként enmagammal ellentétben állok, ki az emberek társasága ellen emelem szavamat - csalódtok! E jó barát kisér ma is, s bár sugara halvány fényei pislogott néha magányom ablakára, de hű volt, s hozzá mint egye-