Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

BALOGH GÁBOR: Honvéd emlékeim

Klapkával Komáromban a németek azonnal tudatták Görgei fegyver letételét, s öt is felhívták a vár áttadására. Az alkalomal ő fegyver szünetet, s minden tehető s kint levő csapatainak szabad bevonulását kérte mindenek előtt a németektől, a mit ezek készségei meg is [81] adtak. Klapka ezt velünk is tudatni akarta, de / küldöttével nem találkoztunk, róla csak akkor értesültünk, midőn már bent voltunk Komáromban. A világosi fegyverletétel után nagyon sok honvéd tiszt, de magokat a haza ügye mellett kitüntető magán egyének is, menekültek Komáromba. Itt mi őrködés és gyakorlattal, a polgári egyének ásó-kapával szolgálták a hazát a sánczok készittésénél. Újházi László ur, komáromi kormánybiztos, kinek két fia volt honvéd, felesége és leányával mindennap ott volt a sánczolók között, ő kiment a forradalom után családjával Americába, ott alapított uj hazát [82] magának Texasban, — mikor Kossuth Lajos américai útját tette, találkoztak. / Változó érzelmekkel töltöttük viszaérkezésünk után a vár feladásáig időnket, annál inkább, mert naponként tapasztaltuk a német részről küldötteknek Komárombai jöttét. Kezdetben míg az események tönkre nem tették reményünket, az volt nézetünk, hogy Komárom várának kell kivívni a nemzet szabadságát, s inkább temetkezzünk romjai alá, mintsem gyáván egy oly bevehetetlen várt fel adjunk, — annál inkább, mert Arad vára, különösen Pétervárad második erőssége a hazának még a fegyverletétel után is a magyarok kezében van. — Erdélyről azt véltük, hogy ott Bém apó kitisztított minden ellenséget, - ez is egyik támadék egy jobb és szebb jövőre. / [83J Klapkát felhatalmazták a németek, hogy kiküldöttei által győződjék meg — először hogy magyar sereg többé sehol — Erdélyben sincs, Arad és Pétervárad fel adták magokat, a hallogatás és ellenszegülés csak sujosabb feltételeket von maga után. Egy ízben kéz alatt kaptunk egy éjjeli tanácskozmányra meghívást a Csillag sánczba, zászlóaljunktól én és Oszterhueber Péter kapitány jelentünk meg. Az öszejövetel titkos volt, tárgya: hog)' meg kell akadályoznunk bármi áron a vár áttadását. Egyet értenünk künyü volt, mert senki sem akarta az ellenkezőt. [84] Nem sokára hivatalos meghívást kapott magától Klapkától minden / zászlóalj, hogy a vár feladása feletti értekezletre, a vár nagytermében jelenjék meg két kiküldött tiszt. — A sors engemet ért Oszterhueberrel, nagyon sokan voltunk, s mikor kinyilatkoztattuk, hogy az áttadást egyáltalán ellenezzük, Klapkától az ország kétségbe ejtő állapotárai hivatkozással azt nyertük válaszul, hogy most már a magyar sereg megsemmisülése, a várak mindegyikének átt adása, Erdély elveszte, s magának Kossuth Lajosnak is az országból történt menekülése után csak arról lehet szó, hogy az áttadás minő módozatokkal történjék. Ezután vártuk - minden beavatkozásunk nélkül - a vég határozatot, s az October 2-án lett [85] velünk tudatva, hogy ez nap / délután a helyszinén gúlákba rakjuk a fegyvert, s az éjszakát a várban töltve, másnap elutazunk, a tisztek megtartják mindenüket, s ugy ük, mint a legénység 10 napi zsoldot kap osztrák bankjegyekben uli költségül. Bizony a fegyverletétel — a min senki jelen nem volt idegen — nagyon szomorúan történt, sírtunk is, káromoltuk is a végzetet, mi anyi nemes áldozat után osztály részül jutott, — leverten, szótlanul mentünk be a várba, annak egyik udvarán háltunk, s regel kézbesítették „Geleitsheinunkat" - kísérő levelünket, s a 10 napi zsoldot. — Nekem volt két lovam, kocsim, ar[86] ra feltettem podgyászomat, inasomat, s uti társul vettem kocsimra egy pár diszeli, / káptalantóti tiszttársamat — Áts Ferenczet, Tersánszky Lajost, s October 3-án dél előtt elhagytuk Komáromot - némán mint a sir. Utunkban kis Igmándnál találkoztunk egy csapat szedett védett fegyverzetű némettel — ugy látzék ispotályból jöttek — nem volt az a mocskos szidalom, a melyei bennünket ne illettek volna. Képzelhető a keserű érzés, mi bennünket elfogott. Több Zala megyei tiszt társunk is jött ezen az uton, estvére értünk Pápateszérre, itt háltunk, ekkor