Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

koknak, kiknek magát eladja, s kik ó't egykor áruba bocsájtandják. Miért kell Téged ó hazám! szüntelen vádolnom, sajnálkoznom rajtad a nélkül, hogy reményem lenne téged megjavíthatni vagy rajtad segíthetni?" És valóban! A léleknek, melly feliül emelkedni született kora törpeségén, az érzelemnek, melly nem tud megkövesülni az emberiség gyötrő visszaélések látványára, születése első perczében arra lön kárhozva, hogy mint szeszláng önmagát emésztve lobbanjon el. Hisz megirá koszorús Költőnk Kisfaludy: Magasb elmék! mélyebb lelkek! Jaj tinéktek a földön! Az illy tökély, bár nagy érdem, Boldog itt még ritkán lön — Csak az egyszerű középszer Díszlik itt a nap alatt, Boldogtalan! a ki ennek Keskeny körén tul haladt! Véle a szerencsétlenség Születik, mert igy szóll az ég: Légy disze nemednek! És ostora keblednek! Az illy élethű rajzok mit sem enyhítve, de vérezve a kebelt, az olvasmány és tanok magányában keresek menedéket, mellyek Quintiliánként „balsorsot díszítik, szerencsétlenségben vigaszt s menedéket nyújtanak, velünk nyugszanak, vándorolnak, bolyganak." E gyógy[201 j szerhez folyamodók, irúl tapasztám sajgó sebemre — ah! fájdalmam / felujjult, eszembe jutottak elhagyatott árva kedvesim! — és legázolt hazám! — Elszóródás után néztem, zárva találva szobám ajtaját a világ előtt, s előttem a világot, falak magányába temetkezem, hol hat heti zárkozottságom után egy uj nyelv tanulásával foglalkozám, s fáradhatlan szorgalmam a franczia nyelv ismeretével gyarapítá észtehetségemet, s magány[om felnyílt ajtó]* börtönöm zára egy illy kedves gyümölcs ajándokára nyilt fel! A zordon tél enyészett - a tavasz hírnökei megszóllaltak - a magány lehangolá valómat, s felsohajték: óh! mint gyönyörködém egykor a hegyek kéklő zománczival ékesített rónaságon! A természet változatos kiességei, mint emelek keblemet. És most könyes szemmel fordulék a helytől, melly elárult nemzetem s hazám véres temetője lön! Vidor czimborák társaságukba vegyülék - ez fogja oszlatni, gondolám, gondjaim gyászát. Nem csalódtam, tanácsukra felüdítem lelkemet, vissza varázsiám multam kedvesebb emlékeit, s remény balzammal kecsegtetem jövőmet, s magamat az életnek vissza adám. Hisz megtanulám, gyáva az, ki bezárja szivét a barátság tanácsa és szánakozás előtt, megveti a könyörűlet viszonos sóhaját, s vissza utasítja a segélyt, mellyet baráti kéz nyújt. De ezerte nyomorúbb, ki bizik a gazdag barátságában s erényt tevén fel abban, ki soha nem volt szerencsét[292] len, elfogadja a jó téteményt, mit meg / annyi becsülettel kell lerónia. Jól mondja kedvelt Foscolóm: „A boldogság csak azért szövetkezik a szerencsétlenséggel, hogy hálát vásároljon, s uralkodjék az erény felett. Az ember másokat taposó ösztönében visszaél a szerencse szeszélyivel, hogy magának hatalmi jogot tulajdonítson. Csak a szerencsétlenek képesek egymáson segitni, egymást kölcsönösen vigasztalni, mert a ki addig jutott, hogy a gazdag aszta-