Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

Mednyánszky ujolag hirt adván Veszprémbe létéről s reánk várakozásáról, nem késtünk kívánságához képest, régibb vágyunkat létesiten/dők, seregünket pár napi édenéből - melly [170] sokakban sírig tartó vérző emléket hagyott, mint olly boldogsága az emberi létnek, melly pályáján mercurként ragyog — vezetni azon helyre, melly szép reményeinkel egymással bennünket öszpontosító, majd később egymástól elválasztó keserű emlényü hellyé lön, melly azóta is s tán éltünk fogytáig, mint a hajó törést szenvedett hon vész napja - reményünk megtörésének színhelyéül mindenikünk keblében felfelsajog. Mielőtt gyász képet festenék, forradalmi történelmünk vége felé közeledve, engedjék meg tisztelt véreim keblemet s egynehány honszerető kebelt örömkéjjel ömlesztő érdekes látvány rajzával élesztenem. Zala megye bérczeitől, szép völgyeitől elválva a Veszprémbe vivőül, kivált meddig a szem a kék Balaton fénylő tükrébe pillanthatott mindég, sőt azután is lélekemelő volt. A [Az öntudat]* haza szabadságaért küzdés öntudata magában a léleknek olly vidorsággal telyes elégültséget szül, melly a zordon Sirokkót is Elyzeummá változtatja. Hát még, midőn a táj kiessége egy uj élvet nyújt a tiszta kebel öntudatához, valami olly isteni érzéssel árasztja el az emberi szivet, melly felér minden földi koronával, miről annak lehet egyedül fogalma, ki azt erezi. Utunk balról szöllö hegyek oldalában nyúlván, itt ott emberi alakokat látánk a dombon, kiknek szemeik kölcsö/nösen függesztvék reánk. Majd falukat érénk, honnét öröm [171] ujongva tolult a kis csoportú nép felénk - Éljen a haza! A vitézek! - kiáltással, s megmutatandók őszinte honfiúi s leányi szivélyességöket P falu közepén áthaladandók elejbe virág koszorúk hintettek, mit László huszár kapitány, a hires vitéz s remek lovagló akként kivánt megérdemelni, hogy azt haladtában a földről nyergébe kaparítá. Mind ez szép volt, mint Veszprémi nép lelkesedésének előjele, de koránt sem hasonlítható ama látványhoz, mellynek eztáni menetünkben tanuji valánk. Egy gyümölcsei telyes szöllö hegy lánc alatt haladva el, az őszi szilvák mintegy mosolyogtak lekonyult gallyaikról legényinkre, s ezek azokra viszont — egy világért sem engedé hozzá nyulniok nem a fegyelem ugy, mint becsület! Nem is volt szükség reá, mert a kitódult nép csoportosan s olly mennyiségbe rakták tele fövegeiket, hogy megsokalva, vissza kelle utasítatnunk! Ugyan e hegynek tetejében magánosan pillantunk meg egy agg nőt, ki a nálánál még korosabb fa alatt térdepelve ég felé függeszti szemeit, kezeit ima alakban összekulcsolva. Talán fél nagy anyád, gyermekem? - kérdők a gyepű mellé szaladt leánykát. — Mond meg neki, nincs mitől tartania, hisz mi inkább őt s a hazát oltalmazni sietünk. / Mire a leányka azon meglepő választ adá: „Nem félelemből vonult azon fa [172] alá nagy anyó, de kéri a jó Istent, hogy az uraknak győzedelemre szerencsét adjon — a hazáért imádkozik ő." — És valóban az agg nő értünk imádkozott! Szemünkbe önkénytelen könnyű tolult. Tovább haladva ismét magható látványra bukkanunk. A mint egy falu alatti szöllö hegy szegeleténél bekanyarodnánk, egy hang kiált utánunk mondva: „Megáljatok egy szóra, megáljatok, kérlek vitéz fiaim! Uraim!" - Hátra nézek, s egy kenderszöszhez vagy fehér galambhoz hasonló hajú s szakállú aggastyánt pillantok meg, kinek látása a Rafael rajzolta Isten-embert juttatva eszembe, ihletetten hatott meg. Alj! - orditám a tömegnek, mire az ősz, mint egy 90 éves Apó felénk közelgve, szándoka iránti kérdésünkre azt válaszolá: „Nem akartam addig meghalni, mig magyar vitézeket nem látok. Az ég meghalgatá kérésemet! Már két nap óta várok fiaim reátok, engedjétek éltem vég napjainak az örömet, hogy régóta a magyar sereg számára tartogatott boraim legjobbikával a tiszt urakat ugy, mint a legénységet megvendégelhessem." - Vonakodtunk e sok százakra menő áldozat elfogadásától, de nem volt mentség, becsületére fogadta, hogy tiszta szivü ajánlata el nem fogadása esetében annzira sértve érzendi magát, hogy minden hordóinak fenekét beütve, a nekünk / szánt [173] isteni nektárral eggyütt az ország útra eresztendi. A legénység számára egy egy meszely —