Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

ságának elejbe tették; de azt, hogy ártatlan gyermekimtől megfosztva, azokon aljon boszut, mert hol a kincs, melly az anyát kipótolja, hogy az anya s gyermeki közti természetes szeretet láncait szét szaggassa, minden lelketlensége mellett sem tettem volna fel felőle — átok! örök átok reá! Hogy nőm gyengeségeit felhasználva, magány életemnek alá ásatni terveztetik, [némi]* elég jeléül szolgált az ő Veronka testvéréhez irt azon sorai: „férjem, ki Vingára megy csatába, nem lesz hon, lehet hogy ott elesik, be jó dolgunk lesz, bemehetünk Gyulára, Váradra, sat." - mellyekböl kitűnik, miként félrevezetetve, nemcsak a hit szentségéhez kötött hűség megvala ingadoztatva, de titkos terv forralva arra, hogy érdekünk, ugy személyünk egymástól el szakítassék. E kétszínű levelet véletlenül kezembe véve figyelmeztetem: gyermekeire, kiknek becsülete, jövendőjük főszempont levén, ne hagyja magát családjától eltántoritatni, az alattomos szuszogó majmot, Bicskeynőt [tanácsát]* pedig, mint minden ármány eszközét, ki férjét elhagyva, frigyünket hasonlag akarja szétbontani, kerülje, tanácsát, mint jó anya, vesse meg! — Mind hasztalan! — milly arányban ez időben folytának az ármány minden nemei a Nemzet önállósága s független Alkotmányossága ellenében, az u.n. Camarilla által, házi életem[46] nek megsemmisítésére / a Gforove] család [némely]* tagjai eszközül használva a szilárdtalan nő gyengeségeit, akként terilék ki cselszövényes törekvések átkos hálóit. — Nőm lebetegedésére lejövén házi életem fő ördöge B[icskey]nő már első napokban értésemre adá: miként nőmet elviszik s örökre tőlem. De tökéletesen nem hittem, de hogy valamit ellenem s nagyszerűt terveznek, több rendbeli rejtélyes lépteiből sejtenem kelle. Én, ki a forradalom zászlója kitűzése óta folytonos működésben valék, mint egyszerű polgár a nép telkesítése körül mindent mi tőlem telt, — meg kell azomban vallanom, miként bár igaz ügyünk szerencsés ki menetele felett kételkedve titkos fájdalom dult keblemben, átlátva, miként az aristocratiai önérdek, mellyet nem hazaszeretet, de nép s kormánytóli félelem vonza inkább zászlóink alá, ugyan annyi féreg, melly a szabadság zöld fája életerén - titkosan hintve a viszály magvait, féregként rágódik - de a haza vésze, saját tönkelyem oda hagyásával tennem parancsolt. Bár a kör - politikai közel multam - azon helyzeténél fogva, melly által hazámat a forradalomtól, éppen boldogtalan kimenetelénél fogva, féltékenyen visszatartani törekvők sorába tartozám, a kör mondom, melly számomra nyilt, kisszerű volt. Minden gondolatom, mellybe megállapodám, aggodalomra intett - s nem ok nélkül. Egy alkalommal, családi dolgaim végett távol levén, egy öreg paraszttól aggodalomtelyes arckifejezéssel értem, hogy siessek haza, mert házamnál ollyasmi történt, minek jó kimenetele nem lehet. Az öreg K[ároly] ur egy nevelő forma fiatal emberrel [s nőmmel]* megérkezvén, mint értem a cselédektől — Ön nejét akarják, gyermekeivel együtt elvinni. Lehet képzelni megilletödésemet. Még az, hogy kétszínű nőmtől kell elválnom, nem annyira sújtott, hisz nő[47] tői, kinek életét könnyelműség jellemzé, szilárdságot várni nem nagy okom lehetett. / De a gondolat, hogy szivem legkedvesb tárgyaitól, gyermekimtől szakasztassam el, jövőjük kockáztassék, leverő fájdalommal tölte el. Nyílsebesen hon termék. — Ez történt 848-dik 12 Septemberbe. Alig pihenek meg szobámba, belép a cselszövény aljas eszközül [e boldogtalanságraj* felhasznált, álszinbe öltözött szemtelen fiatal ember [a cselszövény eszköze]*, ki iránt eddig jó indulattal valék, K. Pál [jelentve]*, egy irást nyújtva kezembe, melly nőmtől ki már ekkor eltávozott gyermekimmel — saját kezűleg írva, becstelenitésemmel okadatolt soraiban nyilvánitá elváló szándokát. Majd le roskadék, kérdem az öreg urat, kinek irmodorára ismertem s végrehajtói szerepét beláttam. — Nincs hon! - nyerem a választ. Ezer szerencséje, kiálték, mert egy Istenem, egy életem, de vérbe fürösztöttem volna kardomat. Utóbb megjött, de haragom csillapult, helybeli lelkész szavaira főkép, ki okul másokat vetett. De magam is reá jöttem, eszembe jutván István sógor Ígérete, mellynek beváltására a szomorú óra most ütött. Nem szerettem volna vele találkozni! Az irás olvasása után volt nőm