Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - A szabadságharc

tartani, mire én azonnal kimondottam, hogy a jobról ülő Lizikét, az alig 15 éves serdülőkorban lévő szép kis szőke leánykát óhajtanám a jövendölés tárgyául, mint koromhoz illőbbet. Perse, hogy erre a kis Lizike a jelenlévők víg kaezajátől kísírve ki szaladt a szobából, azután a nagyobbik leány, a mintegy 18 éves Lilla, annya intésére felállót az asztaltól és a fekete kávét szervírozta s a zongorához ült, igen szépen és koregtül játszott el az akkor dívott népdalokból, én pedig kellő tisztelettel megköszönve a szíves látást, és az ő kérelmére, hogy tanítsam meg egy általunk danolni szokott forradalmi dalra, eldanoltam neki egy olyan leányokhoz illő nótát, mely következőleg szóllott: Könyeimnek záporából tenger lett, Mert elhagyott a kedvesem engemet. Elment a hazáját védni, Tán nem is fog visza térni, sohase. De bízok jó Istenemben, egykoron Viszatér még a kedvesem, s szabadon Szoríthatom kebelemre. Sírok akkor örömömbe, eleget. Adig lányok maradjunk szűz pártába, Igaz magyar nem szoríthat karjába. Ki hon maradt, nem érdemel A ki elment, annak nem kell feleség! A feltűnően szép Lilla egyszeri eléneklésre telyes szabatossággal játzota a dalamát a nótának, ugy hogy míg én azt dalos könyvében leírtam, az alatt ugy begyakorolta, hogy azután együtt danolta velem, mi alatt a kis Lizike is besomfordált és nagy érdekeltséggel halgatta, s a midőn kérdezetem tőlle, hogy tetszik é neki, azt felelte, hogy sohasem halott szebet, szóval olyan boldog pár órát időztem Szontágh Jósef Ipolysági birtokos családja körében, hogy azt soha el nem felejtem, de hát rövid álom volt, melyből a hazafiúi köteleség kérlelhetlenül kiszólított, és miután még a lányok emlékkönyvébe pár sor versecskét beírtam, igazán fájó szívvel váltam el a kedves családtól, hogy soha többé ne lássam őket az életben. Tovább utaztunk Vácz felé, amint Drégely palánkát elhagytuk, csakhamar szembe találkoztunk egy fogattal, amelyen négy fiatal huszártiszt ült, kik is meglátván bennünket megállottak, és minket is megállítván tudakozódtak a tegnapi csata felől, Lenkey lassan kérdezte, hogy milyen huszárok ezek, én ketőt megismertem közülük, kikkel a Bánátba együtt forposzlolgattunk s így megmondhattam, hogy Hanover huszár ezredbőliek, akor Lenkey erőssen mcgróvla őket, hogy ezredjük még ma is üldözi a megvert Német seregeket, mialatt ők Váczon tivornyáznak, ez nem illik fiatal tiszteknek, oly formán néz ki, mintha a csatát kerülnék, a fiuk mentegették magukat, a hogy tudták, sőt az egyik Kabdebó nevű, ugy az orra alól dünyögni kezdette, hogy talán nem is jogosult őket kérdőre vonni, mire kijelenté, hogy ő Lenkey Ezredes és figyelmezteti őket, hogy siesenek ezredjük után, erre a fiuk ingen megdöbentek, és nagy szalutásások között vonultak kocsijok felé, hogy tova haladhassanak, mi is tovább utazván erről az esetről beszélgettünk, Lenkey kijelentette, hogy nem jó volna ezeknek a könyelmű gyerekeknek, ha Görgey megtudná elmaradásukat, szigorúan megbüntetné őket, biztosan megfosz[81] tana tiszti rangjoktól és elbocsájtaná az ezredjüktől, hogy azután mint ujjonezokat, közlegényeknek sorozzák be, ugy-é megérdemelnék? Mire én kijelentettem, hogy én azt hiszem, hogy