Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - A szabadságharc

jóra való tisztességes művelt fiuk voltak közöttük, de a nagyobb része folytonosan a korcsma körül lézengtek, ittak, czivakodtak, megütlegelték, hajaiták egymást, az Isten se tudta volna őket rendben tartani, hat heti szolgálatra jöttek be, mint önkéntes nemzet őrök, melyből maiakkor a nagyobb részét az útban és az 0 becsei táborban dőzsölték el, ide már a szolgálati idejük utóiját tölteni érkeztek, a zászlótartójuk egy Toldi János nevű czirkuszi birkózó volt, kinek ól dahin egy majdnem két tenyérnyi széles pallós csörömpölt és erősen fenekedett is, hogy fogja a Ráczokat gulyáshusnak aprítani azzal a nagy szerszámmal, ki is telhetetett volna tölle, ha abba a nagybivaly testben nem nyulszív lakik; kevés idő múlva módjában lett volna beváltani henczegését, mert:) Sept. hó 30-án éppen délelőtti 11 órakor a Tamasováczi Rácz sereg ujjabb támadást intézett ellenünk, kiknek fogadására kivonulván csatárlánczba jobbról a Vázák, balról pedig a pesti nemzetőrök küldettek. A Vázák sikeresen is nyomultak előre, s a nagy Rácz tömeget azonnal meg is állíttották előhaladásukban, (de a pesti [áthúzva:! csirkefogók a mint a szántóföldeket a legelőktől elválasztó árokhoz értek, abba bele heveredtek, és ónét ki nem tudták a tisztjeik verni, pedig a kardlapozás is járta;) mit látván a parancsnok Milotonovics Ráró utócsapatban álló századjainkhoz nyargalt, és előre vezetett bennünket (arra is biztatván, hogy azokat a lumpokat verjük ki az árokból, mit mi mégis kísíreltünk, de még jobban az árok fenekére lapul[46] tak, hát hagytuk őket ott babérjaikon pihenni) és mentünk előre a Rácz tömegek felé, kik apró lovakon előttük szaladgáló Szervián vezetőik által bátorítva nagy ordítozással, még nagyobb rendellenségben nyomakodtak előre, lövéseik azonban jóval előttünk verték a tarló föld porát, de a mint mi lőni kezdettünk és pedig jó fegyvereinkkel a tömegekbe rendesen sikerrel, a sík területen minden mozdulataikat látván észre vettük, hogy előnyomulásuk megszűnt, hanem a helyett nagy zavarodás történt közöttük, egyik már szaladni készült, másik tartóztatta, lármájuk pedig hozzánk halatszott, a szerb lovasok nekiek jő példát mutatandók egyenként felénk szaladtak, de jó távolságban megalván hoszu esőjű fegyvereiket kilőtték, de a midőn ezekből flauser Ferencz Őrmester ketőt egymásután előre megjelölve kilőtt a nyeregből, a harmadiknak pedig lovát lőtte meg s gazdája élve alászorult, ezek bátorsága is megcsökkeni, s övéikhez visza húzódtak; még egy darabig sokaságukban bizakodván állották a sarat, mi pedig rendes csatározással igen szép sikerrel lőttünk közzéjük. S örömmel szemléltük, hogy majdnem minden lövésünk talált, a mi igen természetes is, hiszen igen sokan voltunk olyanok, akik mint diákfiuk nyulakra, vadkacsákra vakátiók alatt vadászgattunk, hát nemcsak lőni, de czélozni is tudtunk, jó feg)-véreink pedig másfél ezer lépésre vígan hordták a golyót; azután parasztszekerekre helyezett ugy nevezett csajkás ágyukkal próbáltak szerencsét, melynek golyói hihetőleg az ügyetlen kezelés folytán az oruk előtt csaptak a porba és ott is maradtak. Fz alatt megérkezett Eeskáról az oda pár nappal előbb leküldött 4 darab ujj honvéd ágyú, és a tengeri földek által fedezve a Rácz sereg balszárnya iránt felállott s az egész vonalt geller lövésekkel végig lőtte, mire azután az egész sereg ugy elrepült, hogy pár pillanat inul va esak az ott hagyott csajkás ágyukat és halottjaikat lehetett látni; még az utánuk küldött huszárok is csak egyes elmaradozottakat tudtak elfogni, levágni azonban sokat levágtak; ezen jói sikeiüit összetűzés felett a kis brigáda parancsnoknak olyan öröme lett, hogy

7 még az nap estére a pestieken kívül mindenkit megvendégelt, annak örvendett legjobban, hogy míg az ellennek pár száz halottja vőlt, adig az ő kis seregéből senkinek még egy haja szála sem hulott el, alaposan beis mgott örömébe, megjegyzem, hogy ez a huszár Őrnagy Rácz nemzetiségű, Szerbiából betelepült családból való volt, de azért jobban szerette a magyar hazát, mint sok magyar ember. E csata vesztés any ira megfélemlítette a Ráczokat, hogy mégsem állapodtak a Tamasovácznál már újból megkezdett erődítésükben, hanem lejjebb húzódtak Pancsova felé; mi annak folytán nyugodtan szállásoltunk Zsigmondba!vári, nem kellett az ellen háborgatásai miatt nyugta-