Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - Faluzások

[53] sánál fogva nem meri felbontani a viszonyt. De hát akkor miért esik kétségbe, ha én hidegséget mutatok iránta, sőt egyszer annyira elkeserített ezen éppen nem indokolható tartózkodásával, hogy én mondtam meg neki komolyan, hogy ugy látom hogy megbánta, hogy nekem ígérte a kezét. Hát ha ugy van, én feloldom ígérete alól és elmegyek ugy, hogy sohasem jövök többé Kemecsének közelébe sem és fogtam a kalapomat, hogy indulok, akkor kétségbe esett arczal elibém állott és az izgatottságtól reszketve keblemre borult és mintegy felordítva mondta, hogy óh ne hagy itt, mert. mindjárt meghasad a szívem. A zajra Annya bejött és komoly arczal kérdezte, hogy mi történt köztetek mondjátok? Hoszu volna leírni mindazt, a mit hárman együtt elbeszéltünk, a. kölcsönös felvilágosító magyarázatoknak azonban megvolt a kedvező eredménye, ugyanis kitűnt a házukhoz járó két idősb leány rokona a szegény gyermekes kedélyű Emelkának nap nap melett azt súgták a fülébe, hogy ne higyjen nekem, hiszen éppen így le kívántam kötni mindeniknek ifjabb nővérét, de azok tudják, hogy én már Szabóéktól else jövök többé, hanem ott maradok vejének, csak azon foly még a kérdés, hogy melyikei veszem a három leány közzül, mert mindeniknek oda ígértem magamat. Mire én egészen megvigasztalódva kijelentettem, hogy én tehát ez idő szerint hat széplánynak és pedig véletlenül mind barnának vagyok vőlegény jelöltje, de hát azok közzül a legszebbiket az én kedves kis Emelkámat veszem el. És hogy többé még csak szó se lehessen hűségem ellen, holnap Őrből végképpen haza költözöm Ádám testvéremhez lakni, adig míg Ököritóra költözhetek. Oda pedig nem megyek egyedül, viszem az én lelkem felét ezt a barna kis lányt, mármint kedves feleségemel, ugy se tudnék ott nyugottan maradni nálla nélkül. Ezzel azután szent lett a béke és nem is bomlott fel többé soha, nem lett elfelejtve az a fonó ölelés és csókok özöne, melyeket ezen béke örömére váltottunk. Etlől kezdve Ádám testvéremnél laktam, de hát minden üres időmet Emelkáéknál töltöltem. Hová a csinos szomszédaszony Kriston Jánosnő is gyakran átjárván, mindkettőnket arra bíztatott, hogy ne várjuk mi a tavaszt se, hanem Október hő 4-én esküsznek Eliz testvéreinek, hát esküdjünk meg mi is akkor, már akkor lesz anyi idős Emelka, mint ő vóll: a mikor férjhez ment és nagyobb, erössebb mint ő volt. Egyszer azután Anyósom is bele őgyeledett az e tárgyú tanátskozásba, melynek az lett a vége, hogy bele egyezett ugyan, de határozottan kikötötte, hogy a mint magát kifejezte, irgalmasan bánjak az őgyenge kis leányával, ne hogy idő napelőtt tönkre tegyem. Azután egy elgyengült, clbetegesedett nyomorult aszonnyal kínlódjak tovább, a helyett, hogy egy hatalmas piros pozsgás magyar menyecskével élném világomat. És ezt több ízben felhozta nekem, ha magunk voltunk, biztosítván, hogy négyszemközt lányát is nem szűnik meg ez értelemben kapacitálni, ijjcsztvén őt a lehető rosz következményeitől a mértéktelenségnek. Még itt sem állapodott meg, hanem tudva azt, hogy Dr. Korányi megyei főorvoshoz Kallóba gyakran bejárok, annak Adolf nevű fiával, vőlt iskolatársammal találkozandó, egy ily alkalommal külön fogott az öreg Korányi, a ma már leghíresebb budapesti orvos I )r. Korányi Frigyesnek az atya, nagy türelemmel és annál nagyobb szaktudományai elmagyarázta nekem, hogy mily menyire veszélyes és káros következmény szülő dolog az, ha az ujj házasok nemi Ösztönüket kellően fékezni nem tudják vagy éppen nem akarják. Es számtalan példákkal illusztrálván előadását anyira hatott reám, hogy komolyan megígértem neki, hogy jó tanátsail követni fogom, mely abból indult ki, hogy „raro semel, nunquám bis" vagy is „ritkán egyszer, soha kétszer" - azután valót ta be, hogy erre őt leendő anyósom kérte fel, a ki feltűnően korán fejlődött leányát félti, hogy én nem közönséges erőmmel idő nap előtt tönkre teszem. Kallóból haza érkezvén biztosítottam Anyósomat, hogy ne féltse a leányát, sokkal inkább szeretem és [54] imádom őt, mintsem csupa kéjelgési vágyból őt még önön magamtól is őrizni kívánnám, sokkal komolyabbnak érzem magamat fiatal korom daczára, mintsem lerombolni tudnám könyelmüen azt a szentélyt, melyet imádok. Mit az én aranyos kis babám Anyától megértvén, azon