NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

Györffy György VEZÉRI SZÁLLÁSHELYEK ÉS FÖLDVÁRAK Régi elterjedt nézet szerint a honfoglaló magyarok nomádok voltak, akik a várakat csak kívülről ismerték és csak a Kárpát-medencében való tartózkodás során a szlávok révén váltak várépítővé. Ez a nézet az ujabb kutatások során mindinkább tévesnek bizonyul. A magyarság Kelet-Európában egy olyan területen alakult ki, amelyet már időszámításunk előtt egy sajátos földvár kultura jellemez. E kezdeti időszak után a magyarság a steppei iráni népek révén ismerte meg a v á r-at, amely tudvalevőleg iráni jövevényszó a magyarban. A kazár birodalomba való tartozás idején az uralkodók és főemberek időlegesen várakban székeltek, s bizonyára éltek ezzel az etelközi magyarok főemberei is. A kérdés az, hogy a vár mint szilárd építmény hogyan egyeztethető a helyváltoztató életmóddal, amely a honfoglaló magyarságot is jellemezte. Ennek megvilágítása érdekében bevezetőben röviden szólnom kell a nomadizálásról. Köztudott, hogy az állattartó életmóddal együtt jár a legelőváltás. Ennek oka nem csupán az, hogy egyegy terület lelegelése után friss legelőre hajtják a jószágot, hanem az is, hogy a jószág téli és nyári eltartása más-más természeti környezetet kiván. A legeltetés tehát szabályozottan a nyári legelő és a telelő hely között zajlik. Hogy a régi magyarok életmódjában ezzel számolni kell, a századforduló táján vált egész nyilvánvalóvá, amikor az etelközi magyarokra vonatkozó mohamedán forrásokat publikálták és figyelembe vették az ázsiai utazók leírását a nomádok életéről. Téli és nyári szálláspárok meglétét az Árpád-kori Magyarországon Györffy István valószínűsítette, amikor rámutatott olyan helynévpárokra, melyeknek egyike Tisza-menti, másika hegyvidéki falut jelölt. Amikor Györffy István a Szalók, Nána stb. nevekben "ugyanazon nemzetség vagy birtokos téli és nyári szállásait" sejtette, nemzetség szón a "de genere" szóval jelölt uri nemzetséget értette, amilyen pl. a Szalók. Minthogy ezek általában egy-egy szent István kori birtokostól leszármazó családok, kettős birtoklásuk alkalmasint visszavezethető téli és nyári szállásra. Tévedés volna viszont az uri nemzetségen törzsi alcsoportot érteni, még ha egy-egy uri nemzetség eredetét tekintve visszavezethető is egy-egy olyan nemzetségfőre, amely a X. században egy törzsi alcsoporton uralkodott. A továbbiakban élesen meg kell különböztetnünk kétféle "nomadizálást": egyrészt a törzsi keretekbe szervezett félnomád nép nyári legeltetését, másrészt a főemberek téli és nyári szállás váltását. A honfoglaláskori magyar nép életmódja a "félnomád" szóval jellemezhető. Kétségtelenné teszi ezt az a hiteles leirás, amelyet a mohamedán geográfusok jegyeztek fel az etelközi magyarokról. Eszerint a magyarok a telet halászva a folyóparton töltik, nyáron pedig állataikat friss legelőkre hajtva vándorolnak. Emellett sok szántóföldjük van. Szabó István tette érthetővé e forráshelyet néprajzi analógiák segítségével. Eszerint a magyarok állandó téli szállásai a folyók mentén sorakoztak; tavasszal ezek szomszédságában szántottak és elvetették a gabonát; ezt követően kihajtották állataikat a meghatározott nyári legelőre, aratás idejére pedig visszatértek a téli szállás közelébe. Ez a gazdálkodási mód a folyókkal átszabdalt dél-orosz steppén és a Kárpát-medencében egy, a folyóra merőleges elmozdulást jelent a folyómenti téli szállás és a belső nyári legelők között. Minthogy a rövid nyári időszak helyváltoztatással telik el, állandó nyári szállás nem alakulhat ki. 72