NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

tárolók, fűtőberendezések stb. A nagyobb mélységekig lehatoló feltárás még eredményesebb volt, ha - mint Esztergom esetében - régebbi korszak értékes emlékei láttak újra napvilágot. A felismerhető, datálható műformákat nélkülöző, lepusztult falak melletti rétegelemző kutatások gyakran az építkezés idejének meghatározásához is hozzásegítettek. Ez olyan, a falsíkhoz bolygatatlanul kapcsolódó "in situ" rétegződés esetében volt lehetséges, amikor az építkezések tényét bizonyító habarcsos, vagy kőfaragás-törmelékes szintek felismerhetők és lelet-, vagy numizmatikai anyaggal datálhatok voltak. Jelentős változáson ment keresztül a középkori építészeti töredékek restaurálásának, kiegészítésének, bemutatásának módszere is. Egyes építészeti egységek rekonstruálására szerencsésebb esetben maguk a töredékek, vagy lelökörülményeik szolgáltattak adatot a kiegészítés, vagy rekonstrukció nehéz munkájához; igy pl. a visegrádi, bravúrosan megoldott kutrekonstrukciók esetében. A budai várásatás töredékes gótikus építészeti részleteinek "in situ" kiegészítése hasonló módszerrel történt. A különállóan létrehozott gótikus és reneszánsz építészeti rekonstrukciók azonban inkább analógiás kutatásokra és az öszszehasonlitó építészeti stilusanalizis módszerére támaszkodhattak. Az emiitett ásatási és feldolgozási módszerek tették lehetővé azt, hogy az utolsó 25 évben a kutatásokkal szinte azonos jelentőségűvé váltak a középkori régészet eredményeinek bemutatásai is. Országunk történetében a millennium időszakától eltekintve még sohasem áldoztak ennyit történeti, de főként középkori történeti emlékek bemutatására, mint az utolsó évtizedekben és a régészet eredményeit még soha nem becsülték meg ennyire. A tudományos előkészítést a társtudományok képviselői, elsősorban a középkorral foglalkozó történettudósok segítették, a bemutatások megvalósítását pedig kiváló restaurátorok, építészek, szobrászok, grafikusok vitték előre. A magyar kiállítási, műemléki helyreállítási stílusnak ma már kialakult egy olyan karakterisztikus, a modernt, a régit, valamint a modern kiegészítést szerencsésen egyesítő stílusa, ami Európaszerte elismerést váltott ki. Ha ugy tűnnék, hogy a középkori régészet házatáján egyik oldalról minden rendbenlevőnek látszik, akkor itt elsősorban a bemutatás, a népmüvelés, a nemes értelemben vett turisztikai attrakciók követelményeinek kielégítésére gondolunk. Az ásató középkori régész a gyakorlatban krónikus időhiánnyal küzd. Az ásatások megszervezése, levezetése, adminisztrálása, dokumentálása, bemutatások szervezése, kivitelezésük irányítása stb., gyakorlatilag minden munkaidejét lefoglalja. így a forrásértékű leletanyag nyugodt, pontos, modern publikációk alapos ismeretére támaszkodó feldolgozására, értékelésére, a társadalmi környezetbe való megbízható elhelyezésére igen gyakran nem marad idő. Ennek végső soron a népművelés látja kárát. A félreérthető, pontatlan, nem világos tudományos munkák nyomán légbőlkapott, fellengzős és komolytalan népszerűsítő müveket gyárthatnak csak az ismeretterjesztő ipar művelői. Gyakran nem tudatosodik eléggé, hogy a régész talán nagyobb hasznot hajt a társadalomnak akkor, ha egy félretett problémáját becsületesen, "világszínvonalon" megoldja, mint hogyha lelkesen olyan uj feladatot vállal, ami a tudományosan bizonytalan tényezők számát eggyel szaporítja. A gyakorlati és elméleti munka egészséges váltakozása egyébként szükségszerű jelenség, különösen egy gyors lendülettel kifejlődött, fiatal tudományág esetében. Rózsa György A MAGYAR VEDUTAKUTATÁS MÓDSZEREIRŐL A középkori régész számára az ábrázolt forrás az irott kútfővel egyenlő értékű dokumentum. A grafikai sokszorosító eljárások elterjedése nyomán megszaporodott vedutaanyag a középkori épületmaradványok XVI-XVül. századi formájának rekonstrukciójához nyújthat el nem hanyagolható segítséget. Elpusztult vagy ujabb időben átépített emlékek esetében ez a segítség igen lényeges lehet. Nem meglepő tehát, hogy a magyar művészettörténeti és helytörténeti irodalomban idestova kétszáz esztendeje kimutatható a régi látképek felhasználása. Sajnos, nem engedhetünk most a csábitásnak és még vázlatosan sem vállalkozhatunk a magyar történeti ikonográfia lényeges részét jelentő vedutakutatás fejlődésének bemutatására, de legyen szabad néhány, tudománytörténeti szempontból érdekesebb adatra mégis emlékeztetnünk, előrebocsátva, hogy látképen vagy vedután a valóságban meglevő települések vagy egyes épületek művészi eszközökkel készült megörökítését értjük, esetleg történeti eseményábrázolások háttereként. 13