Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)
7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)
122 időszak leleteit kell kiválasztania, hiszen ha változott is ezalatt a divat, azt ilyen gyorsan nem mindenki követ(het)te. Ráadásul a korszak meghatározó leletei a germán nemesi réteg asszonyainak temetkezéseiből származnak, amelyek meglehetősen egységes képet mutatnak az egész régióban a hun kor után. Az előkelő asszonyok a két vállukon nagyméretű, ezüstlemezből készült fibulapánal kapcsolták össze az öltözéküket. Ezüst, vésett díszű csattá] záródó övet, aranyból készített, piros ékkőbetétes fülbevalót, nemestém karperecet, borostyán-, karneol- és üveggyöngyöket viseltek az 5. század harmadik negyedének folyamán (Szabadbattyán). A germán népesség jelenlétének bizonyítéka, hogy rűnás írásjegyekkel karcolt feliratot ismerünk egy szabadbattyáni csat hátlapjáról: a MARING szó szvéb személynév lehetett. Az 5. század közepén először övcsatokon jelent meg az az újjáélesztett antik ötvöseljárás, amely néhány évtizeddel később már a fibulákat is díszítette: a fafaragáshoz hasonló jellegű, a geometrikus mintát bemélyítéssel hangsúlyozó ékvésés. Az 5. század utolsó negyedében a Dunavidéki keleti germán ötvösműhelyekben készítették a korszak ötvösművészetének kiemelkedő alkotásait. E stílus sajátos vonásai különösen a női ékszereken figyelhetők meg: az aranyozott ezüstöntvény, félkörös fejlemezű és ötszögletes láblemezű fibulákon és a szintén ötszögű csat lemezű, ovális karikájú, nagy csatokon. Felületüket vésett spirális vagy meanderminta borítja, emellett gyakori a rekeszekbe foglalt piros féldrágakövek alkalmazása is. A különböző állatalakok (vadkan- és ragadozómadárfejek, -nyakak) bőséges ábrázolása szintén jellemző ezekre a tárgyakra. A kiállítás anyagából a gávai, a bácsordasi és a repce la ki leletek tartoznak ebbe a körbe, valamint néhány ismeretlen lelőhelyü fibula és csat a Kárpát-medencéből (93. kép). A következő korszak, a Kr. u. 6. század első felének ötvösművészete a Dunántúlon és a Tiszántúlon egyaránt ezekből a hagyományokból táplálkozott. 4. A GEPIDÁK AZ ALFÖLDÖN (4. század-567) „...azon a helyen laktak... a gepidák, a Marisi a, Miliare, Gilpil és Crisia folyamok mellett..." (Jordanes: Getica, 113) A gepidáknak a gótokkal rokon népe a Visztula torkolatának vidékén alakult ki a római korban, s így ők is hosszú vándorút megtétele után érkeztek a Kárpát-medencébe. A hun uralom alatt már itt éltek; a források szerint Ardarik királyuk Attila, a hun főkirály egyik legmegbízhatóbb embere volt. A hun birodalom széthullása után a győztes koalíciót vezető gepidák a Kárpát-medence keleti részének urai lettek. A medence északkeleti részéből (FelsőTisza, Szamos, Kraszna völgyéből kiindulva) nyomultak be Erdélybe (ahol Kolozsvár közelében, Apahidán gepida királyok sírjait tárták fel), majd fokozatosan megszállták a Tiszántúlt is. Ez utóbbi térségben az első biztosan gepida emlékek néhány gazdag, a kor szokása szerint magányosan vagy néhány sírós temetőben elföldelt nemesasszony temetkezéséből származnak. A sírokból előkerült tárgyak hasonlóak a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén e korból ismertekhez: nagyméretű, lemezrátétes ezüstfibulapárok, kisebb fibula elöl a mellen, nagy, ékvéséses övcsatok, sokszög végű, kőbetétes fülbevalópár, nemesfém karperecek, a nyakon gyöngy nyaklánc (Tiszalök, Mád, Gyulavári) (94. kép). E korai gepida kör legkésőbbi lelete Gáván került elő, a túlzóan nagyméretű, vastag ezüstöntvény fibulapár már az 5. század utolsó negyedében szokásos divat szerint spirális mintával vésett, de a lemezfibulákhoz hasonló arányú testre utólag szegecselték fel a bikafejes „gombokat". A Tiszántúl fokozatos megszállása után, az 5. század utolsó harmadában nyitották meg azokat a nagy, sorokba rendezett sírokkal jellemezhető temetőket, melyekből a legtöbbet a 6. század első két harmadában is folyamatosan használtak, s amelyek sírszáma esetenként a 300-at is meghaladja. A legjelentősebb, nagy