Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

3-4. TEREM - A bronzkor (Kr. e. 2800-Kr. e. 800) (Szatmári Ildikó)

sa a Kárpátoktól keletre, egészen a középeső Dnyeszterig terjedt. Ez a hármas megoszlás megmutatkozik a bronzművességben is. Míg a dunántúli műhelyek a kelet-alpi kör periferikus részeként valójában másodlagos szerepet betöltve inkább csak a helyi igényeket elégítették ki, addig a Tisza-vidék és Erdély önálló bronziparának termékei (csészés markolatú kardok, bronzbográcsok) az intenzív kereskedelmi kapcsolatok révén elkerültek egész Európába. Területünkön a fenti hármas megoszlásnak megfelelően három jelentős fémművességi központ működött. A Dunántúl nyugati felén lévő műhelyek a kelet-alpi bányák rézércét használták. Észak-Magyarországra a GömörSzepesi-Érchegységből, a Mátrából, a Tisza vidékre az erdélyi ércbányákból szállították a nyersanyagot. A tárgyalt időszak bronziparának mérhetetlen gazdagságáról és sokszínűségéről az a több száz Kárpát-medencei kincslelet árulkodik, melynek kis része a kiállításon látható. A Kr. e. 11. században az észak-magyarországi, Felső-Tisza vidéki és erdélyi bronzműves műhelyekben folytatódott a korábbi időszakra jellemző nagyarányú termelés. A vezető réteg ez ideig legfőbb fegyverének számító harci csákányokat (Opályi) felváltották a különböző típusú bronzkardok. A régészeti leletek azt bizonyítják, hogy Észak-Magyarország területén alakultak ki a legnagyobb kardműves műhelyek, ahol eleinte a tömör markolatú kardok egész sorát (Recsk, Krasznokvajda), később a bevésett mintaelemekkel díszített csészés markolatú kardokat gyártották (Hajdúböszörmény). A Tisza vidék jellegzetes termékei voltak a védőfegyverek részét képező bronzsisakok (Észak-Magyarország, Keresztéte, Hajdúböszörmény). A Kr. e. 10. század második felétől a kelet-magyarországi bronzműves mesterek legszebb alkotásai a bronzedények, bronzvödrök, bográcsok voltak. A szép formájú vödröket gazdag díszítőmotívumokkal, madár alakú pontozott mintákkal látták el (Mezőkövesd, Hajdúböszörmény). Külön tárlóban mutatjuk be a korszak leggazdagabb bronzkincsét, melyet Hajdúböszörményben 1858-ban találtak. A leletegyüttes 29 bronzkardot, 2 bronzsisakot és 6 bronzedényt tartalmazott (40. kép). A Dunántúl bronziparának két jelentős központja működött a Velem melletti Szenh'id hegyen és a Celldömölk melletti Sághegyen. A műhelyek elsősorban használati eszközöket, ék alakú bordákkal díszített tokos baltákat, szárnyas és tokos vésőket, fűrészpengéket, bordázott markolatú sarlókat gyártottak. Ilyen tárgyakat tartalmazó leletegyüttes a Szentgáloskéren előkerült raktárlelet. Fegyver általában kevés van ezekben a leletekben és azok is főleg töredékek. A Sághegyről bemutatott tárgyak nagy része a Kr. e. 9. századból származik, abból az időből, amikor az ottani műhelyek virágkorukat élték. Az eredeti tárgyakkal, védő- és támadófegyverekkel „felöltöztetett" késő bronzkori harcos bábuján kiemelkedik a Dunából szinte teljes épségben előkerült bronzpáncél, valamint a Rinyaszentkirályon talált, madár- és kerékmotívumokkal díszített ritka lábvért. 12. ARANYKINCSEK A bronzkor folyamán a nagy fémműves központokban az aranyművesség is virágzott. Először Erdélyben, a Tisza vidéken, majd a Dunántúlon alakultak ki jelentős aranyműves műhelyek. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy az Erdély területén található számos aranyérclelőhely közül valószínűleg már a bronzkorban is kiaknáztak néhányat. A Kr. e. 2. évezred első felében a Duna-Tisza vidéki ötvösmesterek leggyakoribb munkái közé tartoztak a tömör és belül üreges szív alakú hajkarikák (Szelevény, Kölesd-Hangospuszta). A legszebb példányokat finoman bevésett mintával díszítették (Erdély) (41. kép). Ebben a korban divatos ékszernek számítottak a szív alakú lemezcsüngők. Az erdélyi aranyfeldolgozó műhelyekben olyan sajátos díszítőstílust alkalmaztak - például egymásba kapcsolódó spirálmintákat - amely a mükénéi