Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

2. TEREM - Az újkőkor és a rézkor (Kr. e. 6000-Kr. e. 2800) (Kalicz Nándor-Raczky Pál)

31. Csizmákat mintázó agyagedény, Tiszalúc, rézkor, Kr. e. 3800-3500 edény", amely négy lábbelit egyesít egy közös szárban (31. kép). Nyilván ebben az esetben a mágikus folyadékok befogadása, kiöntése fontos részét alkotta az egykori szakrális eseményeknek. Az áldozati helyek közül az újkőkor kezdetétől fogva általánosak voltak a különleges formájú és funkciójú gödrök. Ezek legtöbbször a házak közvetlen környezetében vagy azokon belül helyezkedtek el. és ismétlődően agyaggal lezárt rétegekben faszenes, hamus égett betöltésük, illetve a különleges összetételű leletek utalnak a nem hétköznapi funkciójukra (Lánycsók, Szolnok-Szanda). Ugyanitt említhetjük meg azokat a kutakat, amelyek elsődlegesen vízforrást nyújtottak az újkőkor és a rézkor népességének, de bizonyos idő elteltével áldozati helyként is szolgáltak. Egy ilyen kutat legutóbb Polgtir-Csőszhalom településén sikerült feltárni, benne közel száz különleges formájú és díszítésű edénnyel. A rézkorban a mély áldozati aknák köré kör alaprajzú, tehát különleges formájú építményt emeltek, s ezek a kialakuló szentély-áldozati hely előzményeinek tekinthetők (Pusztaszikszó, Szarvas). A Kárpát-medencei újkőkor és rézkor 3000 éves történetének színes emlékanyagot hátrahagyó régészeti kultúrái sajátos helyi fejlődést képviseltek e régióban, amely ugyanakkor a kulturális közvetítő terület szerepet is játszotta a Balkán és Közép-Európa között. Ez a virágzó művelődési kör drámai gyorsasággal és szinte folytatás nélkül ért véget a Kr. e. 3. évezred elején, s ezt követően egy megváltozott ideológiai alapokon nyugvó, új típusú kulturális fejlődés következett a bronzkor évszázadaiban a Duna-Tisza mentén.