Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

2. TEREM - Az újkőkor és a rézkor (Kr. e. 6000-Kr. e. 2800) (Kalicz Nándor-Raczky Pál)

lentek a településtől határozottan elváló önálló nagy temetők, s ezeken belül a sírok összefüggései jelzik az élők társadalmának kapcsolatrendszerét. A rézkor Kárpát-medencei társadalmát elsősorban az ilyen nagy temetőkből ismerjük, a kor mozgékony nagyállattartó életmódja mellett ezek a temetők jelképezték az összetartozást és az állandóságot. Különleges „síremléknek" tekinthetők azok a nagy földhalmok, kurgánok, amelyek az Alföldön jelentek meg a rézkor végén. Ez a sajátos temetkezési forma a kelet-európai sztyeppékról beszivárgó népességgel együtt terjedt el Délkelet-Európában. A halom alatt egy-egy kiemelkedő személyiséget és esetenként hozzátartozóit helyezték örök nyugalomra, s a halom nagysága, illetve a föld mennyisége tette mindenki számára láthatóvá az eltemetettek hatalmát, a mozgósított közösségek összefogásának erejét. Az is kimutatható, hogy ezek a kurgánok később is helyet adtak a rendszeres közösségi összejöveteleknek, szertartásoknak. A látható sírjelzések egyik legfontosabb formája a rézkorban a sír mellé vagy a sír fölé helyezett kőoszlop, az úgynevezett sztélé (ÓzdCenter, M ezőcsát-Hörcsögös). A temetési rítusok változatossága az egyes sírok példáin keresztül illusztrálható a legjobban. Az őskőkor időszakába nyúlik vissza a halottak oldalt fektetett, alvó pózban való temetése, amely gyakorlat az egész őskor folyamán a legáltalánosabb volt. Ugyanilyen ősi gyökerű az elhaltak koponyájának leválasztása, egyedi szertartásos kezelése, külön eltemetése, amely több esetben is megfigyelhető (Mórágy). A holttesteket ritkább esetekben háton fekve, nyújtott helyzetben tették sírgödörbe. Általában a sírgödrök önmagukban fogadták be az elhunytak maradványait, de már az újkőkorban van nyoma a durván ácsolt koporsók használatának is (Vésztő-Mágor). Később, a rézkor időszakában a halott gyékénybe csavarása ugyancsak bizonyítható, illetve a kurgánok sírjainál az értékes prémek, textilek, szőnyegek halotti lepelként való alkalmazása is gyakori. A Kárpát-medence újkőkorának fiatalabb szakaszában jelent meg a halottak elhamvasztásknak szokása, amely a rézkor végén vált gyakorivá, majd a bronzkorban általánosan elterjedt rítussá. A hamvakat ekkor vagy a sírgödör aljába szórták, vagy edénybe helyezték és így földelték el (Ócsöd, Aszód-Papi földek). Különleges példányok azok a rézkor végi halotti urnák, amelyek emberi alakokat formálnak és Ózd-Centeren kerültek napvilágra (28. kép). Ezeknél az edényeknél további különleges vonás, hogy a kezeket felemelt helyzetben mintázták meg, s így egy szakrális mozzanatot jelenítenek meg. Mindez az újkőkor kezdetétől a mai napig egy azonos típusú, nem elutasító, hanem fogadó „szent" cselekvéstípust rögzít. Az újkőkor és a rézkor folyamán egyaránt előfordultak olyan sírok, amelyekben nem találhatók meg az egykori halott maradványai. Ezek szimbolikus temetkezéseknek tarthatók, ahol valamilyen ok miatt a halott testét nem tudták valóságosan, a közösség szabályai szerint eltemetni. A halottról való gondoskodás a legősibb időktől kezdve a vörös színű földfesték változatos sírbeli alkalmazásában, így a halott testrészeinek vörösre festésében nyilvánult meg. Előfordult az is, hogy a vörös festéket kis edényben tették a sírba (Polgár), de a szimbolikus temetkezéseknél a test alakját idéző folt jelzésére ugyancsak alkalmazták (Aszód-Papi földek. Polgár-Csőszhalom). A halottakról való gondoskodás további jelei a különböző típusú és igen változatos mellékletek. Ezek a személyes használati tárgyaktól, ruhadíszekxől a fegyverekig, valamint ételekig, italokig és élelmet tartó edényekig terjednek, azaz igen széles skálát ölelnek fel. Az újkőkori és rézkori sírokban eredeti helyzetben megfigyelt ékszerek alapján az is megállapítható, hogy a halottakat feldíszített ruházatukban temették el. A személyes ékszerek és hétköznapi tárgyak mellett sokszor találhatók olyan agyagplasztikák, ember-állat alakú edények, amelyeknek nyilvánvalóan szimbolikus, szakrális jelentőségük volt. Mindezeken túl,