Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

Az egykor élt embereket körülvevő természeti környezet (T. Bíró Katalin, Medzihradszky Zsófia, Torma Andrea, Vörös István)

6. Vadállati háziállat arány a régészeti lelőhelyek állatcsontanyagában Jelkulcs: 1. mezolitikum, 2-6. neolitikum: 2. Körös kultúra, 3. Alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája, 4. Lengyeli kultúra, 5. Tiszai kultúra, 6. Herpály kultúra, 7. réz- és bronzkor, 8. vas- és római kor, 9. népvándorlás kor a ragadozók kivételével egyetlen pleisztocén végi nagyemlős faj sem maradt a Kárpát-medencében. A hidegtűrő fajok északi, északkeleti, a sztyeppéi fajok keleti irányba húzódtak vissza. A korai holocénben a Kárpát-medence emlősfaunája déli, délkeleti és keleti területekről népesedett be. A pleisztocén ősbölény helyett az európai bölény és az őstulok, a rénszarvas „helyett" a gímszarvas, a pleisztocén kori vádló helyett a kelet-európai vádló és a vadszamár, valamint a vaddisznó alkotja a vadállomány alapját. A késő újkőkorban húzódott vissza a vádló és a vadszamár, viszont megjelent a maralszarvas és a perzsa oroszlán. Ez utóbbi a rézkor végére tűnt el a faunából. A középső rézkorban rövid időre megjelent a mezopotámiai dámszarvas és a jávorszarvas. A magyarországi holocén nagyemlős fauna legjelentősebb vadja az őstulok. Legnagyobb számban a késő neolitikumból ismerjük. Vadászatának emléke egy, a kiállításon is bemutatott nyakcsigolya, amelynek ízületi felületében egy kő nyílhegy maradt meg. Az őstulok a római kort követően folyamatosan visszaszorult, majd a 9. században kihalt. A holocénben klimatikus okokra visszavezethető nagyemlős kihalás már nem történt. A fajok tömeges eltűnését az emberi tevékenység okozza: az aktív vadászat, illetve az élőhelyek elpusztítása. A leggyakrabban vadászott nagyemlősök a gímszarvas, vaddisznó, őz és az őstulok voltak, amelyeket elsősorban húsukért vadászták. A mezei nyúl egyaránt hús- és prémhasznosítású, míg a rókát, hódot, vadmacskát, farkast, barnamedvét és borzot elsősorban prémjük miatt vadászták. HÁZIÁLLATOK A mezolitikumban az egyetlen háziállat a kutya volt, amelyet vadászatra használtak. Az első háziállat-állományt Magyarországra a neolitikum elején Délkelet-Európából a Körös-kultúra népe hozta magával. Legfontosabb elemei a délnyugat-ázsiai eredetű juh és kecske, valamint a szarvasmarha. Tartottak kutyát is, a sertés később került az. állatállományba. A háziló a rézkorban, a háziszamár, a házimacska és a házityúk a vaskorban jelent meg. A vadállatoknak az élelmezésben betöltött korábbi kizárólagos szerepe a háziállatok megjelenésével megváltozott. Az újkőkorban a háziállat-vadállat arány kultúránként és területenként jelentősen eltérő értéket mutat. Az élelmezést biztosító húsvadászat a római korra megszűnt, és helyette megjelent a sportvadászat. A római korból ismert az első vadaskerti faj, a dámszarvas betelepítése. A népvándorlás korában a háziállatok jelenléte a lelőhelyek csontanyagában szinte kizárólagos, arányuk a vadászott fajokhoz képest 98-99% (6. kép).