Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)

86. Aranylemezzel bevont diadém, féldrágakövekkel, Csorna, 5. század első fele összecsapás után elmenekültek, s néhány év után a Római Birodalom keleti felében kértek menedéket. A menekülők a Kárpát-medence belsejében, illetve ennek tágabb környezetében is pánikot keltettek: a nyugati gótok és az alánok mellett a már korábban is a Római Birodalom szomszédságában lakó szvébek, alánok és vandálok törtek be a római területre, Itália és Gallia felé menekülve; végül a szvébek és a nyugati gótok az Ibériai-félszigetig, a vandálok és az alánok pedig Afrikáig jutottak el. A hunokról mind az egykorú történetírók feljegyzéseiben, mind az európai népek szájhagyományában szinte kizárólag csak rossz emlékek őrződtek meg. Ez a messzi keletről ide érkezett néptömeg azonban korántsem csak kedvezőtlen irányban befolyásolta a kontinens életét: a Római Birodalom mindkét felével szövetségben és időnként harcban állva, ismételten segítséget nyújtott a birodalomnak a rátörő más barbár népek ellen (pl. nyugati gótok, burgundok). Bár a 4-5. század fordulóján a hunok már megjelentek az Al-Duna vidékén, a birodalmuk központja még a 410-es évek elején is valahol a Fekete-tengertől északkeletre húzódó síkságon volt. Székhelyüket csak a 420-as évek közepén helyezték a Kárpát-medence keleti felében lévő sík vidékre. Csaknem egy évtizeddel később, a római kormányzatnak nyújtott katonai segítség díjaként kapták meg a pannóniai provinciákat (Pannónia I és Valeria), így a tényleges történeti-régészeti „hun kor" az Alföldön mintegy három, míg a Dunántúlon csak két évtizedet jelent. A 420-as és a 430-as években először Ruga nagykirály vezetett háborúkat a Keletrómai Birodalom balkáni provinciái ellen, de a két nagy balkáni hadjáratot (441-443, illetve 447-449) már unokaöccsei, az örökébe lépő Bleda, majd Attila vívta meg. Habár ezek a háborúk súlyos terheket róttak a birodalom keleti felére, a világtörténeti emlékezet mégsem ezeket, hanem az időközben egyeduralkodóvá vált Attilának a Nyugatrómai Birodalom elleni harcait őrizte meg. Attila 451-ben Gallia ellen vonult, s mivel a catalaunumi (helyesen: mauriacumi) csatában nem sikerült nyernie, visszafordult. A rákövetkező évben a hun seregek vazallusaikkal Aquileia bevétele után a Pó-vidék városait ostromolták végig. Nem tudni, hogy mi lett volna a következő hadjárat célja, mivel 453-ban a hun főkirály váratlanul elhunyt. Halála után fiai nem tudták megtartani az apai örökséget, az alávetett népek fellázadtak, és a keleti germán gepidák vezetésével, a Nedao folyó menti csatát (Kr. u. 455) követően végképp elűzték a hunok maradékát is a Kárpát-medencéből.