RÉVHELYI ELEMÉR: A TATAI MAJOLIKA TÖRTÉNETE / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 8. (Budapest, 1941)

Tartalomjegyzék - VIII. A gyár termékei

- 49 az új hódítók ott ragyogtak csillogó fényükkel, égő színeikkel, bájos, mosolytkeltő ábrázolásaikkal, elevenné téve környezetüket. De a megnövekedett igényekkel lépést tartva, a fajanszgyártás nem elégedett meg a habán és cserépedénykészítés háttérbeszorításával, hanem fel kellett vennie a küzdelmet legerősebb versenytársaival, a porcellántárgyakkal. A korábban alapított híres fajanszgyárak addig élték virágkorukat, míg az olasz majolika stílusához és a keleti porcellántárgyakat utánzó, vagy hatásuk alatt azokhoz hasonló dísztárgyakat készítettek. A közönség ugyanis jó ideig tájékozatlan volt a porcellántárgyak felismerésében, mert az eredeti darabokból csak kevés került kereskedelmi forgalomba. A porcellán felfedezése után újabb változás állott be a kerámiában. Most a porcellángyárak tértek át keleti és delfti minták utánzására ; az új anyag birtokában természetesen nagyobb sikerrel. A technikai és művészeti fejlődés azonban lassanként önálló útakra vezette az európai porcellán- és fajanszgyárakat. Közös törekvéseikben a porcellángyártás került előnyösebb helyzetbe, mert kemény, magasabb tűzfokban hevített fehér, áttetsző anyaga sokkal több szabadságot és lehetőséget engedett meg. A fajanszgyárak törekvése most már oda irányult, hogy a féltveőrzött titkok birtokába juthassanak. Létérdekek forogtak kockán s ezért a fajanszgyárak mindent elkövettek üzemük fenntartására. Sok helyen felhasználták a közönség tájékozatlanságát s eredményes kísérletek reményében — ami jóhiszemű célkitűzés is lehetett részükről — mint majolika és porcellángyártással foglalkozó alapítások léptek a nyilvánosság elé. A porcellán elnevezésnek igen nagy volt a varázsa s ezért a fajanszgyártás testvérként igyekezett a porcellángyártás mellett haladni. Mindazt, amit a porcellángyárak termeltek, a fajanszgyártás is megkísérelte s ez a szoros viszony mutatja legjobban, hogy útjaik elválaszthatatlanok voltak egymástól, de egyben mutatja azt a mély hatást, amit a porcellángyártás gyakorolt a fajanszgyárakra. Az anyag finomságának hiányát a porcellánedények fehérségéhez megtévesztően hasonló csillogó, fehér mázzal és ragyogószínű díszítéssel igyekeztek pótolni. De a leleményességben sem maradtak alul s ezt az emlékek igazolják legjobban. A figurális, vagy naturalisztikus tárgyakkal és egyéb kompozíciókkal való kísérletezés természetesen már nehezebb feladatok elé állították a fajanszüzemeket. Mégis megpróbálkoztak vele és nem sikertelenül, bár üzleti szempontból nem nagy reményeket fűztek hozzá. A fajansz lágyabb anyaga ugyanis kevésbbé volt alkalmas ilyen művészi vállalkozásokra, mert a porcellángyártásban elért részletfinomságokat nem tudták belőle kihozni. Az utánzásnak, másolásnak sokszor nem is volt más célja, mint megmutatni, hogy a fajanszgyártás is képes hasonló feladatok megoldására. De ebben az ipari küzdelemben ez volt az utolsó erőfeszítésük s csakhogy egyenrangú versenytársai maradhassanak a kőedény- és porcellángyáraknak, buzgó törekvéseikben átlépték az anyagszerűség, továbbá a vastag mázréteggel elérhető hatás és egyéb kiviteli lehetőségek határát. Az anyag alsóbbrendűségén, a magasabb előállítási költségeken, a nagyobb munkatöbbleten és kockázaton kívül, talán nem kis mértékben az eltévesztett művészi célkitűzés késztette visszavonulásra a fajanszgyárakat és vezetett később az általános hanyatláshoz. De nem kevésbbé fontos cél volt az anyag jóságának állandó feljavítása. Megvásárolták és tanulmányozták más gyárak termékeit, kísérleteztek, próbaégetéseket végeztek, mérnökökkel tárgyaltak olyan gépek tervezésén, melyek megkönnyítik, tökéletesebbé teszik az anyag és a máz feldolgozását, előkészítését. Lázas üzemi élet folyt a gyárakban. A művészet szolgálatában álló ipar csak nemes versenyt engedett meg, mert a művészet közvetítése, az ízlés fejlesztése volt hivatása. Ezért jelentett náluk az eredetiségre való törekvés egy új stílust, amit a gyárak legkiválóbb művészi erői vezettek be. A gyárak általában úgy a mintázásban, mint a díszítésben eredetiségre törekedtek, mert jól bevált, tetszetősebb termékeit a vásárló közönség talán nem is annyira a jelzések, mint inkább kedvelt, közismert mintái után kereste és ismerte fel. A jelzés már csak a gyár művészetét, a hírnév védelmét, a darab hitelességét igazolta. Ezekkel az úgynevezett jellegzetes, az üzemek nevével egybeforrt mintadarabokkal vonták magukra a közönség figyelmét. Ezek voltak a gyárak büszkeségei, mint Tatán a rákos készletek és architektonikus asztaldíszek. Kétségtelen, hogy Holicson, különösen az 1770-ig terjedő időben, amíg legjobb mesterei nem kerültek el Tatára, olyan mintadarabokat és dísztárgyakat készítettek, amilyenekkel Tata nem is kísérletezhetett, de amire nem is vállalkozhatott. Pedig csaknem ugyanazok a meste-