KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

VI. Az átmeneti műfajok

ratnélküliek lévén nem tudják legyőzni aljasságukat ; akik számára tehát csakugyan „elfojthatatlan" a testi szerelem. De hogy ennek nem úgy kellene lennie, azt Ziegler ismeri be, amidőn azt mondja, hogy a Gertrúd diakonissza ajkáról egy gyöngy hullt le, amelyet ő szeretne felfűzni az ő saját hitetlen életére ; mert midőn ő Ginevra ártatlan szenvedésében a Gondviselés igazságtalanságát látta, Gertrúd így kiáltott fel: „Oh uram, hinnünk kell egy másik világrendben, ahol mindenki annyit fog érni, amennyit idelent szenvedett." S ezért Ziegler hálából összecsókolja Gertrúd szoknyája szélét. „Istenem, milyen jó volna hinni tudni ebben..." Azután a csak szellemien szerető Ginevrával szemben ott áll az érzékies Mercati ; az egy személyben érzékiesen és szellemien szerelmes Hugh-val szemben pedig Ziegler áll, aki bár hóbortosán, de tisztán és csak szellemien szereti Ginevrát és megborzad Hugh és Mercati érzékiségétől, hiszen maga mondja, hogy éjjel virrasztva nem nyúlt a halotthoz. Hangsúlyozzuk tehát, hogy e szerelmi probléma ilyetén megoldása nem főcélja a regénynek, hanem eszköze, amely ép úgy, mint az a sok szép hasonlat és természeti leírás egy magasabb célnak, a haláltánc-nyomorúság élénk rajzának általános emberi jellegét alapozza meg. Berde Mária a felállított tételnek egyébként sem kedvez, mert épen azt mutatja be nekünk, hogy a kettős szerelmét élő Hugh mikép bukik el tragikusan épen azért, mert testi szerelmével megszakítja a szellemit és megöli azt. Hugh kettős szerelme legföljebb bűnös lépés, amely a tárgy természeténél fogva megtorlást kívánt és kapott is, részben Mercati halálában, részben Ziegler ellenszenvében Hugh iránt. Az élet tragikuma épen azáltal emelkedik ki impozánsan, hogy a bűnös és érzékies Mercati, az akaratnélküli Hugh és a szellemi fensőbbségét megőrző, ártatlan Ginevra egyformán bűnhődnek : a halállal. Ezzel a magyar haláltánc lezáródott. Az „élettánc" legmodernebb műfaja és az egyetemes haláltáncfogalom még ismeretlen maradt nálunk, bár régebbi és jelenkori költőink művei között nem egy van, amely bátran felvehetné az élet rajzában a külföldi s főleg német egyetemes haláltáncfelfogású művekkel a versenyt. Minthogy azonban írójuk nem a haláltánc címet adta nekik, nem hozhatók vele semmiféle kapcsolatba. A magyar haláltánc nem áll rangban a német mögött; sőt egészen eredeti magyar műfajt is teremtett, amely talán későbbi fejlődésében is szerepet játszhat. 2. Analogikus átmenetű elemek a). A Halál eszközökben való láthatatlan működése. Az átmeneti műfajnak e variánsa és a következő is már nem jelentős s azért röviden végzünk vele. A Halál itt megjelenik ugyan, de nem maga öli meg áldozatát, hanem valamely más cselekedete által közvetve. Ez már holbeini ábrázolás. Már az eddigi művekben is előfordult: Bechstein 7. 18. stb.; Reinbolt, Kaiser stb. művében. Önállóan ritkán lép fel s csak más műfaj segédeszközéül szolgál. Önálló példája talán egyedül a magyarban van, de ez is csak ráeszméléssel ismerhető fel a „Bács Jancsi" népballadában. b). Az egyes ember létmozzanataiban rejlő halálerő. Alapeszméje, hogy az ember magában hordja a mulandóság csíráit s a test már természeténél fogva a rothadás lehetősége. A mulandóságot és vénséget azonban mindenki szívesen látja másban, de nem szereti hinni magában. Agnes Miegelnek Der Schatten

1 cimű költeményében lép fel e motívum először önállóan. Ügy érzi, hogy vele senki sem akar táncolni, s ezt azzal magyarázza, hogy ismerősei talán egy félelmes alakot látnak állandóan mellette és vele táncolni, akit azonban ő sohasem lát. Amint így elmélkedik, a Halál árnyékát látja elsurranni. Ady Endre is azon töpreng „Lédával a bálban"

2 (1908J c. versében, hogy ahova ő belép, ott elhal a zene, a tánc, kialusznak a lámpák és hazaszállingóznak a boldog mátkapárok. És amint Agnes Miegel úgy gondolja, hogy azok, akik előle futnak, neki kitérnek, bizonyosan a Halált látják mellette, aki az ő egyetlen táncosa, ép úgy Ady is annak tulajdonítja az emberek rideg visszahúzódását, hogy ő meg egy halálarcú nővel táncol s ahova ők sötéten öltözve belépnek, ott minden megkomorodik. Franz Werfe/

: Der Ritt. „Als mich mein Traum verschlug" kezdetű költeményében

3 egész újszerűen ábrázolja ezt a motívumot. Az egész élet nem más, mint a saját testünkön, egy holttesten való lovaglás. Hiába könyörög a test kegyelemért, az akaraterős ember lovasa marad testének. Ebben a testben, a mi lovunkban azonban magunkkal visszük a rothadást, a hullák bűzét, a mulandóságot. Ez a halandó test holttest, hulla ugyan, de Halálunk is, aki az utolsó pillanatban végez majd velünk. Ezek az általános emberi életet egyetlen vonással egyetemesen szimbolizáló képek szinte észrevétlenül átvezetnek a modern egyetemes haláltáncfogalom lényegének kellő megértéséhez és értékeléséhez. 1 Balladen und Lieder Jena. 1907. 80. 1. 2 Válogatott versei. Bp. 1921. 72. 1. 3 Der Gerichtstag in fünf Büchern 1915-16; 1923, 217. 1.