KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)
III. A germán jellegű haláltánc műfajai
gyilkolt vagy talán meggyilkoltatott és akit az úrfi hetykén a vidám vacsorához is meghívott, azzal áll bosszút, hogy — miként a Don Juanmondában a szobor szelleme, — a meghívást elfogadja. Amikor a szilaj jókedv a legmagasabbra hág, pont éjfélkor, a halottnak feje gördül be a terembe a rémült vendégek elé. A költemény azonban a halott fejére azt mondja, hogy „a halálfő hempelyeg be, / Még sírföld mered haján, / Kígyó ül sötét szemében..." És miután a halott hiába kéri a bűnös ifjút, hogy térjen magába, „undok szörnnyé duzzadozva, / Kénköves lángot lövel", majd megcsókolja az úrfit és csókja halált hoz. „Egy-egy mennykő csontütése / S így tátongva rálehel; / A bűn fia összeomlik" . . . Túróczi-Trostler József dr., aki a jelen könyvem első kötetét — miként már az előszóban említettem — meglepően fölényeskedő hangon bírálta meg az Irodalomtörténeti Közlemények 1936. évfolyamának 2. füzetében (237 1. és a kk.; lásd különösen a 239. lapon), elírásnak minősíti, hogy az első kötet 16. és 33. lapján a Kisfaludy-költeményt említve az „üldözöttet" magával az úrfival „gyilkoltattam meg". Az ő véleménye szerint a halott öngyilkos lett és nem gyilkosság áldozata Bármenynyire nagyrabecsülöm Trostler dr. kiváló szaktudását és mély tisztelettel hajolok meg tudományos munkásságának értékei előtt, mégis kénytelen vagyok neki ebben a kérdésben a leghatározottabban ellentmondani. De legyen szabad Trostler professzor úrhoz egy kéréssel fordulnom 1 Ha én tudtam annyira szerény lenni, hogy annakidején készséggel és szótlanul elfogadtam az ő bírálatát, holott őtőle saját magától tudom, hogy nagy elfoglaltságában nem ért rá könyvem első kötetét tüzetesebben áttanulmányozni és egyáltalában végigolvasni, — ezt szerénységgel nem is kívántam volna tőle, — akkor most én meg arra kérem őt, tiszteljen meg engem legalább ugyanannyi lojalitással, és fogadja el tőlem biztosítékul, ha a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozom, hogy a Kisfaludy „népregét" én viszont 16 évi kutatómunkám alatt nem is egyszer olvastam el igen tüzetes figyelemmel és főleg — végig. — Mert való igaz, hogy a vad szívű úrfi legbizalmasabb embere, aki láthatólag „mindenről tud", aki őt a karácsonyesti harang hívó szavára is figyelmezteti és aki kéri, hogy ne legyen „ünneprontóvá", a 8. versszakban azt mondja a „templom alján" megjelenő halott-koponya tulajdonosáról, hogy: Úrfi, úrfi 1 az halálfő. Ember egykor s üldözött; Tömlöcödbül itt tettük le, Éve lesz, mint öngyilkost." De e z a megjegyzés nem annyit tesz, hogy valóban öngyilkos lett a halott, hanem, hogy csak az úrfi temettette el mint öngyilkost! Tehát erre valószínűleg megvolt az oka. Ezzel a nagy nyilvánosság felé rejteni akarta a valóságot, azt, hogy ő ölte meg ! Csak í g y érthető, hogy amikor a halott azután a Don Juan-monda szellemeként a dőzsölő vendégsereg előtt megjelenik, az úrfiban gyilkosát vádolja! A 12. versszakban a halott szelleme ezt mondja : „Még a sírban sincs nyugalmam, Ahová kétség vetett ! Gyilkosom te (1), fölriasztál, Halld tőlem hát végzeted!" Azt hiszem, az elírást nem én követtem el, sőt a költemény magyarázatában sokkal tovább is mehettem volna, ha anynyira kritikátlan és „optimista" lennék tudományos kutatásaimban, mint azt Trostler dr. rólam állítja. Kisfaludy Károly, aki e költeményét Bürger Der wilde Jäger c. balladájának nyomán írta, aki tehát a vad úrfi esetében nemcsak az „ünneprontó" „Wilder Jäger" történetét mondja el, hanem mintái nyomán még egy idillikus részlettel is feldíszíti a történetet, még egyébre is gondolt. Az úrfi az ő ünneprontó, bűnös vadászatán ugyanis a völgyben, egy patak partján „angyalképű kisded lyánykára" talál, aki békésen legelésző őzet simogat. Mindenki, aki az úrfi kíséretében ezt a jelenetet meglátja, megindul, csak maga az úrfi nem. Ő „fegyveréhez nyúl". Térdre esik a „kis angyal", úgy kér kegyelmet az őzike számára (5. versszak), mert az ő beteg édesanyját ennek az áljatnak tejével táplálja. És azután így szól : „Ölj meg inkább engemet. Nincs apám, megölte ura (!), Hadd anyámat élni még!" Vájjon nem azt akarta-e Kisfaludy Károly ezzel a kis motívumkapcsolással mondani, hogy az a halott, akit „ura megölt", akinek most leányával is ilyen kegyetlenül elbánik az úrfi, akinek az őz zsákmányulejtésével még életbenmaradt feleségét és családját is éhínségbe kergeti, talán épen ezért az új kegyetlenségéért jelenik meg a „templom alján" ?! Elismerem, hogy Kisfaludy ezt csak érezteti, de „balladában" ne is várjunk a költőtől többet 1 Fenntartom tehát azt, hogy az úrfi egy alattvalóját a tömlöcben meggyilkolta, vagy meggyilkoltatta és a költemény azzal bünteti, hogy a halottnak pokoli, démoni alakjával őt is és egész környezetét romlásba dönteti. A halottak démoni megjelenésére jellemző az a monda, amelyet Grimm a mondák első kötetének 341. lapján közöl „Zusammenkunft der Toten" címen. 1 A királynő meghal. Egy kis kápolnában felravatalozzák. A kirendelt éjjeli őrség egyszerre kocsizörgést és titokzatos zúgást hall. A kápolna előtt egy négylovas hintó áll meg. A halott királynő főudvarmesternője száll ki belőle és kéri az őrség kapitányát, hogy engedje be a halotthoz. A kapitány csak vonakodva ad engedélyt. Amidőn a főudvarmesternő a kápolnába lép, a kulcslyukon figyeli a kapitány, hogy mi történik odabent. A halott megmozdul, felül a koporsóban és a nélkül, hogy szemét kinyitná, arcvonásai megváltoznának, beszélgetni kezd régi barátnőjével. Majd miután elbúcsúzik tőle, visszahanyatlik fekvőhelyére. A távozó főudvarmesternőt kikíséri a kapitány a kocsiig. Ez, mihelyt utasa beszállt, gyors iramban tünt el a ködben. A kapitány csak annyit látott, hogy a 1 Deutsche Sagen. Leipzig, Georg Müller. München 1816-1818.
