PALOTAY GERTRUD: OSZMÁN-TÖRÖK ELEMEK A MAGYAR HÍMZÉSBEN / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 6. (Budapest, 1940)
LEÍRÓ RÉSZ
- 47 darabokon való szinte országszerte általánosnak mondható előfordulása, részint pedig népi variáns-anyagának nagy száma. Az utóbbi csoport egyben az elnépiesedés általános törvényszerűségeire is érdekes például szolgál. A kalotaszegi rúdravaló kendő szélén, még csak kevés elváltozást mutat a minta (175. á.). Az elrajzolódás a részletek egymásbaömlésében mutatkozik, a zsúfolásra való törekvés pedig a szárak közti felület teljes betöltésében. A 176. á. eléggé épen tartotta meg magukat a formákat és részleteket, — itt inkább a virágok és levelek kissé mereven szabályszerű és ügyetlennek ható elrendezése és a szárak közeinek értelmetlen betöltése viseli magán az elnépiesedés bélyegét. A 176. á. elvékonyodott körvonalaival már alig emlékeztet török mintaképre, hacsak a balfelé hajló, lollforgószerű díszítmény nem viselne még ilyen nyomokat. (A lollforgó török hímzéseken kedvelt díszítmény, ilyen mintájú eredeti török, vagy törökös magyar munka nálunk is maradt fenn az alsófehérmegyei Magyarszentbendek ref. templomában. 261 0) A 177. és 178. á. az előbbivel azonos stiláris csoportba tartozik, mert itt is csak körvonalakban él már a minta eredeti formája. Érdekes darab a 179. á., amely egyike népi jellegű és egyben igen korai évszámú hímzéseinknek. Adat arra, hogy ez a fajta díszítmény már 1776-ban az elnépiesedés határozott jellegeit mutatja a már csak nyomokban felismerhető régi úri mintának. Különösen szembetűnő ez, ha a véletlenül ugyanazon évszámot viselő, s ugyancsak Székelyföldről való 96. sz. Wesselényi Kataféle terítővel hasonlítjuk össze. Az egyoldalt hajló ág a török hímzések egyik igen jellemző díszítménye, s a nálunk fennmaradt eredeli régi török hímzéseken löbbön megtaláljuk (pl. a 9., 10., 12., 13,4 15., 16., 25., 38., 41., és 44. á.-n). E díszítmények régi hímzéseinken való gyakori előfordulása tehát kétségkívül a velük egykorú török hímzések hatásának tulajdonítható, amit alátámaszt az is, hog} 7 e hímzéseinken sok részlet ugyancsak török minták hasonló formáira emlékeztet. Amennyiben a 14. á. selyem terítő j ének hímzése magyar munkának tekinthető, anynyiban ez képviseli egyik jellemző típusát az egyoldalthajló virágágnak, a középső fogazottszélű levéllel, amely — törökös módon — elfedi a mögötte folytatódó szárat. Ugyancsak erősen török ízű a virágok végeiből, vagy mögülük kinövő háromcsúcsú levél vég. Erősen török hatás alatt áll, — részleteinek formáját és színezéséi tekintve is — a 4. á. ismétlődő mintája, valamint ennek népi változata (53. á.). A 49. á. egyik díszítménye ugyanezt az enyhe hajlatú ágat mutatja, de a törökös lándzsaalakú levelek és szekfűk 261 A) Lásd Debreczeni László vázlatkönyvében. erősen kunkorodó kacsokkal cifrázottak. A barokk hatásnak ez még csak igen szerény megnyilvánulása ahhoz képest, amelyet a 48. á.-n látunk. Itt a mintát, azaz az egyoldalt hajló ágat csak figyelmes vizsgálat után vehetjük ki a sok hajladozó inda ágas-bogas összevisszaságában. A mozgalmasságot még fokozza, hogy az ágak váltakoztatva ellentétes irányban helyezkednek el, s így szinte teljesen elvész a minta. Régi magyar hímzések között ritkaságszámba megy az ilyen nyugtalan, zavaros rajzú mustra. Török emlék benne a fogazottszélű levél, s a karéjos szélű gránátalmavirág. Kiegyensúlyozottabb a kassai székesegyház egyik ollárlerítőjének szegélye (50. á.), amelyet Huszka vázlata nyomán közlünk. Török mintának magyar kézen való átalakulására egyik legszebb és legjellemzőbb példánk az 52. á. lepedőszél-hímzése. A merev, kemény vonalak teljesen feloldódlak lendületes, ívelően hajló formákká, anélkül azonban, hogy a barokk zavaros, nyugtalanító mozgalmasságába csapnának át. A mértékletes, előkelő, világos rajz, egyenletes — sem nein tömött, sem nem ritkás — részletezés, s bizonyos kedves, naiv közvetlenség jellemzi. Ivevésbbé mozgásos, de eleganciában méltán említhető vele együtt a 68. á. — már csaknem részarányos — oldalközép-virágbokra. (75. á.). Az összhatás nyugodt, nemes egyszerűségét csak élénkíti a lándzsaalakú levelek fogazásának s a virágszirmok között kinövő levélvégeknek (a török mintáktól eltérő) mozgásosabb volta. A barokkos mozgalmasság inkább jellemzi az 1669-es évszámot viselő 78. á. mintáját, amely pedig mindamellett — érdekes módon — egyszersmind a török mintához (hasonlítsuk össze a 76. á.-val!) is közelebb áll. Finom és elegáns változatával találkozunk újra a 146. á. selyem- és bársonyalapra dolgozott hímzésén. A középrészen kissé vaskosabbak ezek az egyoldali hajló ágak, de a kerületen hosszúra nyújtott, jellemzően magyar formában látjuk őket. Hasonló a 148. sz. bársonyterítő ismétlődő szegélymintája is. — Ide sorolhatjuk végül a 7. á. szórt mintájának virágbokrait. x\z egyoldalt hajló virágágak között — mind a török, mind a régi magyar hímzések között — nagy számmal akadnak olyanok, ahol az erősen hajlott ág félkört alkot, s az így adódó hajlatban egy a szár tövéből kinövő nagy virág tölti ki a teret. A török díszítőművészetben ez az igen kedvelt mustra a falicsempéken és edényeken is gyakori, s alighanem perzsa eredetű. 20 2 A nálunk fennmaradt régi török hímzések közölt a legjellemzőbb erre a 16. á. szórt mintája. A 29. á. is ugyanezt a kompozíciót 26 2 Kühnel i. m. 66. ábráján ugyanezl, a török hímzéseken jólismert díszítményt látjuk egy perzsiai, a XIV. sz. végéről való tálon.
