KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE I. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 1. (Budapest, 1936)

ELSŐ RÉSZ. Bevezetés

domborít ki, amelyek mindkét esetben helyi jelentőséghez jutottak. Tradíció útján elterjedt motívumnak tekinthetjük a Halál és halottak fegyvereit, mért ezek koronkint és helyenkint változnak. Tradíció útján került a Halál kezébe lándzsa, íj, nyíl és kasza. Tradicionális és nem általánosan emberi a tánc motívuma is, amely a zenének az emberi életre gyakorolt nagy befolyását fejezi ki. Az általános emberi fogalmak szerint megszemélyesített Halál hatalmának szörnyű vonzóerőt kölcsönöz a muzsika, minthogy ősi felfogás szerint a zenei hangok a világmindenség és a természet alaptörvényeivel azonosak és az élet épp erről az oldalról támadható és semmisíthető meg legkönnyebben. A zenei hangok viszonyszámai az ős természeti erők viszonyszámaival azonosak és keleti felfogás szerint bizonyos egyéni számadatoknak a zenében érvényesülő természeti őserők viszonyszámaira való vonatkoztatása útián a halál beálltának pillanata kiszámítható. A táncnak jósereje van és aki a „Haláltáncot" járja, aki a „Halál-muzsikát" hallja, az résztvesz a „misztériumban" és annak a szellemek kinyilvánítják a jövőt. Ezek mind tradicionális motívumok, amelyeket helyi vonatkozásukban csak a keleti népek ismertek, amelyeket a gnósztikusok már a keresztény időszámítás első századaiban átplántáltak Európába és amelyeket a néphit a XIII—XIV. században új virágzásnak indított, bár a katolikus egyház nem egyszer eretnekségként bélyegezte meg őket- A zenében és táncban megnyilvánuló természeti erőktanaegyébként is gyakran párosult a Halál-és halott motívumoknak olyan csoportjaival, amelyek szintén valamely eretnekség talajából fakadtak. Ezek az eretnek ízű jellemvonások a középkori laikus világnézet mélyein titokban oly erőre kaptak, hogy a hivatalos egyházi fórumok számára szinte ellenőrizhetetlenül még Krisztus alakjával is kapcsolatba hozták őket, holott a Keleten ismert valódi jelentésükről már fogalmuk sem volt. Tradicionális motívum a Halál sarlója, ill. kaszája. Ezt egyes képek a holdsarlóval állítják párhuzamba. A holdsarló, a „világmindenség holtteste", a holttest alakjában fellépő Halál kezében nemcsak a gyilkos hatalom jelképe, hanem a megszemélyesített Halál fegyvere. Nem általános emberi a Halálnak az ifjú vagy öreg ember, a holttest vagy csontváz képében való ábrázolása. Hogy igen gyakran ördögnek is ábrázolják a Halált, ez is csak áthagyományozás eredménye lehet. A tradíció hatását a Halál- és halott-táncokon is megfigyelhetjük, amelyekaz „összlegenda" maradványait még akkor is gépiesen megismételgetik, amidőn a haláltáncok és legendaforrásaik kapcsolata már nem közismert. A továbbiakban a tradicionális motívumok fejlődéstörténetének áttekintését adjuk az általános emberi fogalmakra vetítve. IV, A A halottak holttest- vagy csontváz-ábrázolása általános emberi jellemzék. De a holttest szembeállítása egy élővel már újítás, már újszerű ábrázolási mód, új forma, amelynek tovaterjedését a tradíció biztosítja. Az Életnek és Halálnak szembeállítása egy élő és egy holt ember személyében a „GisantTyp" nevet nyerte, mert a halottat „gisant-helyzetben," fekve szokták ábrázolni. Ha a nemrég meghalt embernek holttestét egy csak részben oszlásnak indult holttesttel együtt a csupasz csontváz mellé fektetve az élővel állították párhuzamba, akkor az ú. n. „gisant-typ-kerék" keletkezett, melynek körforgást jelző fokai tehát azt akarják ábrázolni, miképen lesz az élő emberből csontváz. A „gisant-typ-kereket" az élő embernek korok szerint megkülönböztetett alakjaival is kiegészítették és akkor a következő sor jött létre : gyermek, férfi, aggastyán, még épségben lévő holttest, félig oszlásnak indult hajott és csontváz. Ez a „gisant-typ-kerék" az „Élet kereke." A csontváz Keleten titkos varázsló erejű jel volt, amelyet a mágusok használtak. Már az egyiptomiak, görögök és rómaiak is ismerték a gisant-typ ábrázolást és az éji kísérteteket holttest-, ill. csontváz-alakjuk szerint osztályozták. A mulandóság gondolatai ősidők óta határozott keretek között lépnek fel : az ószövethalott ségi Szentírás, az arab költők, Lukianos, Petrus Alphonsus és mások a halottak ajkára monológokat és dialógusokat adnak. Az arab mondák szerint N'omán királyt udvari költője, Ada ben Szaid úgy térítette meg és tanította világmegvetésre, hogy urát sétalovaglásai alkalmával napokon át egy temetőkert mentén kísérte vissza a királyi palotába és mindannyiszor ő maga mondta el, hogy mire tanítanák a halott királyok az élő királyt, ha most feltámadnának és beszélni tudnának. Ez a történet a kiindulópontja a három élő és halott legendájának, amelyben a halottak tipikus tanítása mindég egyfajta fogalmazásban nyer kifejezést: „Quid fuimus, vos estis ; quod sumus, vos eritis". A három élő és halott legendája a gisant-typ-kerékre vagy az Élet kerekére vetíti N'omán király történetét, és a három király, aki a három halottban a test oszlási folyamatának három különböző fokát szemléli, maga is három különböző életkornak képviselője. N'omán király személyének erre a megosztására maga az arab történet ad alkalmat, minthogy N'omán király több esetben lovagol el a sírok előtt és udvari költője mindannyiszor még hangsúlyozottabban ismétli meg a halottak fent idézett tanítását. A háromszor lerajzolt egyazon királyból három király lett és így a három élő és halottról szóló legenda egyazon jelenet háromszoros variációja.