KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE I. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 1. (Budapest, 1936)
ELSŐ RÉSZ. Bevezetés
büntetésül egy évig kellett a temetőben mágikus erejű körtáncot lejteniök. A halott-táncban halottak táncolnak az élőkkel. A halottak sírjukból felemelkedve a tánc mágikus erejével akarják megölni az élőket. A halott-tánc tehát voltaképen nem is „Danse Macabre" és azokon a halottakon kívül, akik Everymannek sietnek segítségére (a bázeli halott-legendában) és Everyman ellenségeit táncolva ölik meg, nincsen ennek a „temetői táncnak" semmi legendái kapcsolata a halott-tánccal. A halott-tánc virágkorának kortársai felismerték a halottakról szóló összlegendából származó „halott-tánc" holttestalakjai és a „danse macabre" pogány szokásából fejlődött legenda mágikus táncban haldokló paraszt-alakjai között fennálló külső hasonlóságot és ezért adták a halott-táncnak a „temetői gyülekezet" nevét. A Danse Macabre név különben mint az összes középkori haláltáncfajok gyűjtőneve ma is joggal használható. A németben megint más nevet kapott a haláltánc. A nyolc-soros felnémet haláltánc neve kifejezetten „Der Doten Dantz", „a halottaknak tánca" és egészen az újabb írásmód elterjedéséig a haláltánc nevét így írták: Todtentanz. Ezzel a névvel illették aztán mind a Halál-táncot, mind pedig a halott-táncot. Mi e nevet a a különösen Németországban divatos „halottHalál-tánc", azaz „kísértet-Haláltánc", vagy „halálos tánc" számára kívánjuk fenntartani, nemcsak azért, mert a név is ebből a kevert fogalomból származott, hanem azért is, mert benne írásban is kifejezésre jut, hogy a „kísértet-Haláltáncban" szereplő csontvázakban a német nép a Halált és a halottat egyaránt felismerni vélte. A középkor három haláltáncműfaját tehát a következő három névvel illetjük: Halál-tánc, halott-tánc, és (a „halott-Haláltánc" helyett, melynek német neve „Todtentanz") „kísértet-Haláltánc" vagy „halálos-tánc". II. Motívi Az összehasonlító irodalomtörténetnek a haláltáncmotívumok területén a következő motívumtörténeti szabályai alakultak ki : a.) Mielőtt egy motívum keletkezéstörténetének vizsgálatát megkezdenők, szükséges, hogy az illető motívumot elemzés útján minden mellékes vonástól függetlenítsük. Ha azután sikerült az alapgondolat és a kísérő jelenségek között éles határt vonnunk, keressük meg az irodalmi és művészeti alkotásokban előzményeit, forrásait és párhuzamait. Ez az eljárás megóvja a kutatót attól a tudománytalan eljárástól, hogy a felbukkanó adatokat egy előre felállított feltevés merev korlátai közé szorítsa. Ha minden mű összes motívumait alaposan megelemeztük, a jelenségek fejlődési fokuk és keletkezési idejük szerint maguktól is értelmes sort fognak alkotni. b.) A művek és motívumaiknak logikus sorbaállítása azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy egy később keletkezett mű alkotója valóban az előbb megjelent műből vette át azokat a vonásokat, amelyek egy korábbi mű motívumaihoz hasonlítanak. A hasonlóság csak akkor válhatik közvetlen kapcsolat bizonyítékává, ha egyes szavak, kifejezések, összefüggő szövegrészek egyeznek, valamely kép egy-egy összetartozó része az előző műalkotásnak megfelelő részével azonos és így az egyenes áthagyományozás kikapcsolása nélkül a két mű vonatkozásai meg nem magyarázhatók. Ilyenkor a kép és a kísérőszöveg egymástól el nem választható. c.) A harmadik szabály nem a kutatás módjára vonatkozik, hanem a motívumok kialakulásának lehetőségeire. „Az alkotó néplélek" feltevése nem elég gyakorlati, hogy segítségével a haláltáncok történetében bizonyos jelenségeknek valóságos értelmére vezessen. Minden motívum egy költőnek, egyetlen művésznek egyéni színezetű felfedezése. Éppen ezért a haláltánc nem a miatt keletkezett Franciaországban, vagy Olaszországban, mert az első halál- ill. halott-táncok idején nagy pestis dühöngött, vagy mert Franciaországban ekkor bensőbb vallási élet uralkodott, mint más országokban. Hány járvány pusztítását, hány vallási reformot élt már át az emberiség ! Egyetlen esetben sem kelt életre a Halál csontváz-ábrázolása vagy a Halál-tánc, csak éppen a XIV. század vége felé. Az alkotó népszellem az a talaj, amelybe az egyén műalkotását ágyazza, de a néplélek nem lehet egy műforma keletkezésének oka az egyén kikapcsolása nélkül. A haláltáncmotívumok fejlődése igen jelentős megfigyeléssel gazdagíthatja a modern „szellemtörténetet", amelynek védőszárnyai alatt ma éppen a művek egymásra való vonatkoztatása terén nem egyszer történnek visszaélések. Az egyéni alkotószellem által felfedezett motívumnak bizonyos kort kell elérnie, hogy „általánosan ismertté" lehessen. A költő, a művész és műve idővel feledésbe megy és bizonyos motívumok az általános köztudatban szinte önálló életet élnek. Rendes körülmények között egy motívum — éppen a haláltáncmotívumok tanúsága szerint — kb. ötven év alatt lehet az emberiség közkincsévé. Ha egy félszázad alatt bizonyos motívum nem kap további szerepet valamely műalkotásban, akkor megszakad a hagyomány és a motívum ismét feledésbe megy. Hogy a Halált csontváznak ábrázoljuk, ez ma magától értetődik. De ezt az ábrázolási formát is vagy a középkorban kellett valakinek kitalálnia, vagy egy régebbi kor hagyományaként kelt a középkorban új életre. Amikor a Halál-tánc keletkezett, a Halálnak ez az ábrázolási módja már „általánosan emberi" jellemvonásként volt ismeretes. Ha tehát egy új Halál-táncnak valamely régebbi haláltánccal való
