Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Bakó Zsuzsanna | Történelmi festészetünk és a müncheni Akadémia

BAKÓ ZSUZSANNA | TÖRTÉNELMI FESTÉSZETÜNK ÉS A MÜNCHENI AKADÉMIA A festészeti műfajok hierarchiájában a történelmi festészet évszázadokon át vezető szerepet töltött be, és kezdettől fogva a művészi tevékenység csúcsaként kezelték és értékelték. A 19. században élte ugyan virágkorát, de már 17. századi újjászületésétől kezdve mind a művészetpolitika irányítói, mind a közönség e műfajjal szemben támasztotta a legtöbb elvárást. Filozófusok, írók, teoretikusok határozták meg a képek témáját és kifejezési módozatait - sok esetben uralkodói, dinasztikus megrendelések alapján -, amelyeket szigorú keretek közé szorítottak. A műfaj jelentőségét három évszázadon át folyamatosan és szándékosan növelték, s főként a 19. században olykor - persze némi túlzással - úgy kezelték, mintha nemcsak tükrözné, hanem befolyásolni is tudná a történelem eseményeinek alakulását. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a forradalmak során kialakuló polgári társadalom fokozatosan háttérbe szorította az addig egyedül érvényes és egyeduralkodó vallásos gondolkodást. Helyét a múlt tisztelete és az azt feltámasztó történelmi festészet foglalta el, amely újraélesztette a hagyományokat. Ennek következtében a históriai témát szinte vallásos tisztelet övezte, amint ezt szemléletesen érzékeltetik Wilhelm von Kaulbach, a müncheni Akadémia professzorának szavai: „A történelmet kell festenünk. A történelem korunk vallása. Csak a történelem időszerű." A műfajjal szembeni elvárások a 19. század folyamán létrejövő nemzetállamokban - így nálunk is - még erőteljesebbek voltak, mivel a hivatalos megrendelők a történeti festészettől a nemzeti stílus megteremtését várták. Ez azonban ellenkezett az egységes és agyonszabályozott akadémiai oktatás elveivel. A feloldhatatlan ellentmondás ezért élénk vitákat gerjesztett a műfaj körül, így mindig nagy figyelem övezte egy-egy mű megjelenését. A történeti festészetet az 1648-ban megalapított francia Királyi Akadémia emelte a műfaji hierarchia csúcsára. Feladatairól 1663-ban és 1667-ben konferenciát is tartottak, amelyben rögzítették, hogy a történeti festészet - lévén sokféle ismeretet követelő szellemi tevékenység - minden más műfaj felett áll. Művelői az államtól kiemelt támogatást és megbecsülést kaptak.

2 André Félibien (1619-1695), a konferencia titkára ezt még kiegészítette az erkölcsi tartalom szükségességével is, amelynek akkor - az aktuális jelenre vonatkozóan - kötelezően a király személyének dicsőítését kellett szolgálnia. Félibien ezzel egyértelművé tette a műfaj politikai jellegét.

3 Az esztétikai alapelveket Nicolas Poussin (1594-1665) - a korszak pictor doctusa, festő és teoretikus - moduselmélete szabta meg, amely szerint a kép hatását a téma határozza meg, ennek forrása pedig csak az antik kultúra lehet. Ekkor tették kötelezővé a históriai alapismereteket is, ami kiterjedt az adott téma vonatkozásaira, a mitológiára, az irodalomra és a viseletre, a gyakorlathoz pedig szükséges volt az idő, a hely és a cselekvés egységének megőrzése.'

1 A didaktikus és morális mondandó azonban nem volt túl vonzó a közönség számára, így a 18. századra a kedvelt műfaj már a portré és a zsáner lett. Ez ellen emelte fel a szavát száz évvel később La Font de Saint-Yenne (1688-1771), az első professzionális műkritikus, aki 1746-ban megírt esszéjében témabővítést javasolt a művészeknek. Az antik témák mellett megjelölte a Bibliát, de ajánlott irodalmi indíttatású műveket is, így többek között Miltont. Emellett ő fogalmazta meg először az érzelmi hatás fontosságát is.

s Az akadémiai doktrínák központilag kidolgozott elmélete és gyakorlata szilárdan tartotta magát egészen a 19. század közepéig, s bár a forradalom alatt hevesen támadták, lényeges változás nem történt. A históriai műfajnak a franciák által lefektetett alapelvei a német műfajelméletben is sokáig tartották magukat. A 18. század második felében Christian Ludwig von Hagedorn (1712-1780), valamint Georg Sulzer (1720-1779) is a francia akadémiai doktrínákat vették át. Új szabályokat Gotthold Ephraim Lessing