Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
MŰFAJOK - A portré müncheni magyar mesterei (Bellák Gábor)
formában a portré a művészi normákon kívül bizonyos társadalmi normáknak is meg kell feleljen. Ez adja minden portré formalitását. Richard Brilliant brilliáns megfogalmazásával: a portré olyan, mint a gyászbeszéd, mindig a jót hangsúlyozza. 7 Ez persze csak arra a portréra vonatkozik, amely valóban az ábrázolt-művész-közönség kölcsönhatásában jön létre. München magyar művészei között nehéz lenne olyat találni, akinek életművéből teljesen hiányozna a portré. A portrét sokan művelték, sokan meg is tanulták, de a legtöbben csak átmeneti keresetkiegészítésnek tekintették az arcképfestést. Olyan művészt nem lelünk, aki pályája kezdetétől arra készült volna, hogy majd nagy arcképfestő lesz. Az igazi nagy feladatot a figurális kompozíciók, lehetőség szerint a történeti müvek jelentették, melyekben a festő megcsillanthatta nemcsak komponálási képességét, de elmélyült történeti ismereteit is a viseletek, kellékek hiteles ábrázolásában, vagy sokoldalú emberismeretét a változatos karakterek megörökítésében. Ehhez az összetett feladathoz képest egy fej lefestése alig jelentett többet, mint egy felvételi vizsgafeladat. Igy gondolta legalábbis majd minden művésznövendék pályája kezdetén. S bár Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Karlovszky Bertalan életművében a portré műfaja kiemelkedő jelentőséggel bír, tudjuk, hogy minden sikerük ellenére sokszor találták unalmasnak az arcképfestést. A Münchenben tanult magyar festők közül egyedül László Fülöp volt az, aki az 1890-es évek elején határozottan szakított minden más műfajjal, hogy örökre a portré mellett kötelezze el magát, s bár utolsó éveiben a tájképfestészetben talált új művészi kihívásokat, az arcképfestést élete végéig művelte. A portrénak a 19. századi festészetben elfoglalt különös értékét éppen az adja, hogy miközben a műfaji hierarchiában még mindig a históriai festészet alatt helyezkedett el, a művész társadalmi megítélésében mégis a portréfestőé volt a legirigyeltebb szerep. München, Bécs, Budapest művészfejedelmei, a Malerfürstök, mint Franz von Lenbach, Hans Makart vagy Benczúr Gyula egyértelműen portréfestői minőségükben váltak irigyelt és bizonyos értelemben sztárolt művészfejedelmekké. Lenbach még harmincéves korában is Itáliában másolta a klasszikusokat Schack báró megrendelésére, s Böcklin környezetében festette impresszionisztikus itáliai kompozícióit. Egy évvel később, az 1867. évi párizsi világkiállításon az önarcképével, illetve nővére, Josephine Lenbach portréjával elért sikerei után döntött úgy, hogy végleg a portrénak szenteli magát. Az 1870-es években már keresett portréfestő volt, aki sikerét egyrészt kiváló karakterizáló képességének, másrészt iskolateremtő stílusának köszönhette. Lenbach portréstílusának sajátossága, hogy a kép jelentéktelenebb részleteit vázlatosan hagyta, a hátteret vékonyan felhordott vöröses-barnás színnel festette meg, s csupán az arc legmarkánsabb részleteit dolgozta ki. Rendszerint három ülésben készített el egy arcképet, s képein a gyors, friss, lendületes kivitelezés mellett egy bensőséges pszichologizáló attitűd is megfigyelhető. Lenbach azáltal válhatott festőfejedelemmé, hogy találkozott Bismarck kancellárral 1878-ban, és hogy kapcsolatuk a későbbiekben mély barátsággá alakult. Lenbach mintegy 80 portrét festett a kancellárról, s ennek köszönhető, hogy a német nemzet vizuális emlékezetében Bismarck képe a művész által megfestett arcképeken alapul. Lenbach tulajdonképpen az 1880-as évektől vált azzá a mű vészfejedelemmé, akinek az 1889-re megépült müncheni villája is már méltó módon reprezentálta lakójának kiemelkedő társadalmi státuszát. Benczúr, noha szinte gyermekkorától festette családtagjainak s a kassai ismerősöknek arcképeit, valójában történeti festőként szerzett hírnevet magának. Münchenből való 1883-as hazatérése, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság alakuló ülését ábrázoló hatalmas csoportportréjának megfestése után (ami egyszersmind történeti kép is volt, hiszen a biztosítók 1857-es megalakulását örökítette meg a negyedszázados évfordulóra festett csoportkompozíción) azonban egyértelműen portréfestőként vált idehaza is ismert és keresett művésszé. Ekkoriban festette meg Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Trefort Ágoston, a király, a miniszterek, a társasági és hatalmi elit reprezentánsainak arcképeit, s ezáltal került ő is egy sajátos művészfejedelem-státuszba. Lyka Károly helyénvaló megfigyelése, hogy Benczúr
