Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

MŰFAJOK - A portré müncheni magyar mesterei (Bellák Gábor)

A PORTRÉ MÜNCHENI MAGYAR MESTEREI Miben rejlik a portréfestészet különös képessége, hogy művelőiből fejedelmeket formáljon? Mindenekelőtt abban, hogy a portré nem a magányos zsenik, a kísérletező úttörők s a megszállott különcök művészete, hanem maga is társadalmi esemény, s különösen az a 19. században, Münchenben és Budapesten is. A jó portréhoz nem elég egy tehetséges művész, ahhoz a társadalmi rituálé szabályos végigvitele szükséges. Ez a szoros társadalmi érintkezés művész és megrendelői között képes arra, hogy a művésznek akár még a királyok társaságában is meglegyen a helye. S természetesen a portréfestés szabályozott koreográfiája vezethetett oda, amit Mikszáth Kálmán olyan szellemesen állapított meg Benczúr főrendiházi taggá választása alkalmával: „Csendes, szerény ember, nem nagyon bohém, ki a méltóságos főrendek közt nem akar majd vizet zavarni, nem szállott a fejébe az az előnye a többi főrendekkel szemben, hogy a király többször volt már őnála, mint ő a királynál."

1 Hogyan készült el egy portré? Az arcképfestés technológiája majdnem olyan bonyolult technikai előkészületeket, „rendezői", koreográfiai munkát igényelt, mint egy csatakép vagy egy sokalakos zsánerkép megfestése. Ezt a technológiát tovább finomította a fotó megjelenése. Az 1850-1860-as évektől kezdve a magyar festészetben is egyre gyakrabban fordult elő a fénykép alapján történő portréfestés. Mielőtt azonban a modell vagy fényképe a festő elé került volna, néhány kérdést még tisztázni kellett. Például azt, hogy mekkora legyen a kép, s hogy mennyibe fog kerülni. A portrék mérete nem önkényes választáson múlott. Egész alakos kompozíciót általában uralkodók, illetve az uralkodói családok tagjai rendeltek. Polgári személyek már anyagi megfontolásból sem engedhették meg maguknak egész alakos arckép készíttetését, s bizonyosan jó ízlésük is tiltakozott volna a túlságosan hivalkodó reprezentáció ellen. A portrékat tehát legelőször is meg kellett rendelni. Feltételezhető, hogy egyéni arcképek esetében is készülhetett valamiféle írásos megállapodás, vagy legalább levélben rögzítették a portrékészítés feltételeit. Nagyon értékes ebből a szempontból az a levél, melyet Sáska Mihály, Benczúr titkára írt 1891. augusztus 11-én egy szigetvári tanárhoz, aki portrét szeretett volna rendelni Benczúr Gyulától: „A kérdéses kép festésénél nézetem szerint alig lesz lehetséges a tanár úrra [Benczúrra] reflektálni, miután az őneki fizetni szokott honorárium 2000 frt-nál (mellkép) kezdődik, ezen szabálytól eltérni már elvi okokból sem lehetséges, de különben is nagyon el lévén foglalva, a közeli időre szóló megbízást nem is fogadhatná el a szeptember elején hazaérkező mester. Bátor vagyok azonban megjegyezni, hogy e jelenlegi hasonló esetben a tanár úr csak meg szokta nevezni - rendesen tanítványai - (előrehaladott művészek) közül azt, akit ajánlani kíván, kérvén egyszersmind, hogy a továbbiakra nézve ajánlattal direkt érintkezésbe lépni méltóztassék."'' Több mozzanat is figyelemreméltó ebben a levélben. Egyrészt az, hogy a leendő megrendelőt udvariasan figyelmeztetik arra, hogy Benczúrral portrét festetni bizony drága mulatság. Másrészt pedig az, hogy Benczúr számos feladatot egyszerűen tanítványainak adott tovább. A kiállításunkon szereplő portrék alkotói közül Balló Ede, Pállya Celesztin, Vesztróczy Manó, Tolnai Ákos, Tornai Gyula hosszabb-rövidebb ideig mind Benczúr tanítványai voltak, s nem kizárt, hogy az egyes müveiknek közvetlen köze van Benczúrhoz. Miután a kép méretében és árában sikerült megállapodni a megrendelővel, kezdődhetett a munka. A portré a legtöbb esetben a művész és modell találkozásának eredménye. Ez a találkozás létrejöhetett a művész műtermében, de a modellnél is. A művész műtermének pontosan ki kellett fejeznie a mester rangját, ízlését, s természetesen minél előkelőbb műtermet tartott fönn valaki, annál inkább