Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
MŰFAJOK - Életképek (Szinyei Merse Anna)
ÉLETKÉPEK A müncheni iskolára olyannyira jellemző műfaj, a zsánerfestészet különféle alfajai a magyaroknál is rendkívül gazdag szóródást mutatnak, és a legváltozatosabb formákban bukkannak fel. Molnár József például erdő mélyén játszódó jeleneteiben - a romantikus jelleg mellett - fény- és színhatások iránti fogékonyságáról is tanúságot tett (Légyott, 1879, MNG). Székely Bertalan Z/vatar-képe (kat. 290) hasonló érdeklődést mutat, ám itt több a történés, az irodalmias tartalom. Székely már 1857-ben festett realista, a plein airhez közelítő vázlatot (Téglaégetők), zsánerképeinek zöme azonban inkább romantikus felfogású. Az 1860-as évekből származó O/e/és-vázlaton - Szinyei Poganyság-képéhez hasonlatosan - a kifejező mozdulatok szenvedélyessége, az érzelmi azonosulás természetessége ragadja meg a szemlélőt. Hasonló vonások jellemzik a Szeptember végént, vagy a Nő élete, illetve a Ledér nő élete sorozatok egyes darabjait (1870-es évek). A Csónakázó szerelmesek vagy a Nocturne (mindegyik MNG) inkább esemény nélküli érzelemfestés, ennek megfelelően a tájképi környezet is elvonatkoztatott, sejtelmes alkonyba burkolódzó. Szinyei Merse Pál konvencióktól ösztönösen idegenkedő, az irodalmias tartalmi kötődéseket elkerülni szándékozó attitűdje a képek merész egyszerűségében és közvetlenségében volt meglepően újszerű. Ember és természet meghitt összeforrottsága, a látvány elemeinek tökéletes harmóniája az igazi téma számára. Szereplőinek cselekvéstelen állapotszerűsége teljességgel ellentmond a zsáner műfaj hollandoktól öröklött elbeszélő jellegének. Egész más kérdés foglalkoztatta a fiatal Benczúr Gyulát, amikor 1865-ben festett képén, a Balatoni halász tragédiáján Munkácsyt megelőzve alkalmazta a tragikus pátoszt, mely addig a történeti témák privilégiuma volt, új lehetőségeket kínálva ezáltal a népi életképeknek. Müve sajnálatos módon senkit sem inspirált, és ő maga sem tért többé vissza e műfajhoz. Munkácsy Mihály kritikai realista felfogása valóban elkerülte az elődök és legtöbb kortársa anekdotizáló témafeltárását: művei az árnyalt jellem- és cselekményábrázolás segítségével drámai feszültséget sugároznak. Tanítványai közül legközelebb jutott hozzá Révész Imre és Pataky László. Szociális érzékenységük drámai hangsúlyt adott képeiknek, nem véletlen, hogy Munkácsy felfigyelt rájuk. Patakyt az 1886-os Virrasztás (kat. 245) a Hollósy-féle fénykutatás legerőteljesebb rokonának is mutatja. Szürkés gyöngyházas tónusú nagyobb kompozíciói pedig ugyanúgy párhuzamos eredmények Fritz von Uhdéval, mint a későbbi nagybányaiak korai finom naturalista képeivel. Révész agrárszocialista témáinál kevésbé radikális hangot ütött meg Bihari Sándor, akinél a müncheni realizmus hatása is érzékelhető. Aggházy Gyulánál hiányzott a típusteremtő erő, ezért messze került mestere, Munkácsy nagyszabású mondanivalóitól. Az 1877-től Budapesten letelepedett művész mára már igen rosszul csengő címadásaival (pl. No ne izéljen!) a kispolgári ízlésnek hódolt, pedig a képek maguk többnyire festőién előadott életkivágatok, jól jellemzett szereplőkkel. A Párizsból Szolnokra látogató magyarok legjelentősebbikének, Deák-Ebner Lajosnak - az akadémiai tanulmányokon túl - nincs sok köze Münchenhez. Az 1870-es évek Párizsában Courbet nyomán elterjedt munkástémát éppúgy megfestette Munkácsy-hatással keverve, mint az apró szolnoki vásárjeleneteket Pettenkofen mintájára. Az akadémikus beállítás helyett az élet elevenségének visszaadására törekedett. Az 1870-es évek végére idilli, leíró szemlélete a modelljei nehéz életével együttérző realizmussá érlelődött (Favontató asszonyok, MNG). Egészen más világot képviselnek Mednyánszky László szenvedésben mintegy megdicsőülni látszó meggyötört alakjai, jövendő csavargó-képeinek első, még érzelmes hírnökei. Távolról rokon a problémakörrel az 1880-as évek végére lassan szaporodó munkásábrázolás (Skuteczky Döme), melynek igen szűk hagyománya
