Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
TANULMÁNYOK - Walter Grasskamp | Akadémiai művészek
függetlenül, szitokszóvá vált, arra az akadémiát végzettek közül sokan még a 60-as években is büszkék voltak, különösen ha a polgári piacon kínálták portréművészetüket vagy tájfestészetüket - ebben az esetben kifejezetten akadémiai festőnek titulálták magukat. Amennyiben stilisztikai sajátosságok és művészi készség terén eltértek az aktuális irányzattól, és a háttérbe szorulás fenyegette őket, az akadémiai képzésre vonatkozó utalás még sokáig speciális minőséget jelentett, főleg az olyan publikum szemében, amely az új irányzatokat amúgy is kritikusan nézte. Akármit is jelentett az akadémiai képzés az ott végzettek számára, az akadémiai professzor pozíciója a történelem folyamán viszonylag nagy elismertséggel és komoly jövedelemmel járt. Ezért aztán a sikeres művészek is szívesen vették, ha egy ilyen felsőfokú iskola meghívta őket: ezek ugyanis a modern művészetek radikalizálódásának, illetve a művész zseniális és kivételes teremtményként való heroizálásának köszönhetően a tanításban mind nagyobb szabadságot és nem utolsó sorban több időt biztosítottak. Ezért aztán kevés olyan eset ismert, amelyben sikeres művész valóban hátat fordított megszerzett akadémiai hírnevének, vagy pozícióját - Gabriel Maxhoz (1840-1915) és Daniel Spoerrihez (1930-) hasonlóan - idő előtt otthagyta volna. Az akadémiák történetének további fontos fejezetét képezi a kinevezési politika, amelyről mindeddig kevés szó esett, noha különösen érdekes kérdéseket vet fel, mivel az új munkatársak kiválasztásában mindig megnyilvánul az akadémiának saját funkciójáról alkotott véleménye, illetve hangoztatott vagy eltitkolt orientációja. Történeti szempontból pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy az akadémiai professzor milyen tényleges hatást gyakorol növendékére és a kor művészeti fejlődésére. A 19. század első felében ez a befolyás nagyon önkényes, ugyanakkor jellegzetes lehetett, míg a század második felében már az akadémián kívüli konkurenciát is számba kell vennünk: a művészeti múzeumok, Münchenben elsősorban a Neue Pinakothek kiépülésével - amely alapításának évében, 1853-ban az első olyan német múzeum volt, amelyet kortárs alkotások bemutatására hoztak létre - a diákoknak több szemléltető anyag állt rendelkezésére saját mondandójuk megfogalmazásához. Korábban csupán az akadémiai kiállításokra, a történeti múzeumok anyagára vagy társaik és tanáraik munkáira támaszkodhattak. Az egy évvel később, 1854-ben megnyitott Glaspalast azután végképp gondoskodott arról, hogy a diákok első kézből informálódjanak a nemzetközi művészeti irányzatokról, amelyek nem ritkán alapvetően különböztek a tanáraik által oktatott elképzelésektől, és bizonyos szempontból már jóval előrébb jártak. Ehhez társult még a fényképezés, amely hamarosan lehetővé tette a nemzetközi eredmények naprakész bemutatását a folyóiratokban. A 19. század végén és a 20. század elején kifejezetten divattá vált a Párizsba tett tanulmányút, sőt egyesek - pl. Max Beckmann (1884-1950) - képzésre ott is maradtak. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan az akadémiai professzor autoritása valószínűleg fokozatosan megszűnt, és a müncheni Akadémia múlt századi nemzetközi tradíciója ellenére inkább a múzeumok minősége, majd elsősorban a Glaspalast vonzotta a 19. század második felében a kelet-közép-európai növendékek legnagyobb részét az Isar partjára.
