Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München szerepe a modern magyar festészeti szemlélet és stílus megteremtésében

őket: „Ha tavaly még a puritán naturalizmus műveiként kellett a tárlat képeit felfognunk, ma már le kell mondanunk a szalon ily szempontból való megítéléséről. Nem elvek szerint festvék e képek, hanem a puszta, korláttalan festői érzés, a határokon átcsapongó tehetség legbensőbb inspirációjából. Valami ihletszerú, az álomvilágba tartozó meseként áll elénk a legeslegújabb művészet. Es e momentummal le kell számolnunk, amint azt a következőkben majd meg is tesszük. Megérzik a kiállításon az új jury keze. Uhde, a legmodernebb német festő áll ennek élén, ez a radikális reformer, aki egymaga képes volt arra, hogy átteremtse a mai német művészetet. Es e kéz halálos csapást mért mindenre, ami sablonszerű, ami konvencionális: alig találunk egy-egy zugban képet, mely arra emlékeztetne, hogy a mai művészet előtt létezett egy másfajta is. A jelszó ezúttal: újat, e/óVe! [...] Ez a küzdelmek, radikális reformok Salonja. Az idei Salont érdekessé teszi még a külföld erős részvéte, [sic!] sőt mondhatni, hogy a tárlat a külföldé. A franciák eddig is örömest keresték föl Münchent, ez idén részvétük tömegesnek mondható. Aztán nagy gyűjteményes csoportok érkeznek, melyek tíz-húsz képben mutatják be egy-egy művész egyéniségét. Ily gyűjtemények például Menzel, Manet, Skarbina, Marées, Böcklin, Liebermann, Meissonier, Thoma, Exter és sok más képei. Jellemzi e tárlatot a fesztelen szabadság. Csak egyéniséget, csak tehetséget, érzést és eredetiséget mutasson a mű, s helyet kap."

48 A második részben Lyka sorra vette a legfontosabb kiállító festőket, kiemelve a hollandokat és a skandinávokat. Sok képet és sok nevet említ, találó rövid ismertetések kíséretében.

49 A harmadik részben azután az ifjú kritikus éles támadásba megy át az áldatlan honi képzőművészeti viszonyok miatt. Először elvileg összefoglalja a mai (modern) művészet jellemzőit és funkcióját: „A mai művészet megtanítja a nagyközönséget, hogy tisztán, elfogulatlanul lásson; megtanítja, hogy térjen vissza a természethez, és hagyja otthon a kikalkulált doktrínákat; megtanítja, hogy lássa meg azokat a rejtett szépségeket is, amelyeket a festő éles szeme lát. Megtanítja érezni és ez új momentum, amely sokszorosan hiányzott eddig a festészetben. Szóval csiszolja tudásának és érzésének nagy világát. Az istenektől az emberekhez vezeti, ezzel a mottóval: ismerd meg tenmagadat! Ezt a művészetet tartjuk mi valóban komolynak. Ez a művészet jogosan becsült napszámosa a mi szellemvilágunk nagy építkezéseinek. Vajon találunk-e ilynemű felfogást a mi művészetünkben? Nem."

i;j Ezután Lyka kitér a kritika (mübírálat) felelősségének kérdésére, a magyar műtárgypiac és mecenatúra gyengeségére, majd bírálatának legfőbb célpontjára, a művészetoktatás hiányára. Végül a Mintarajziskola avitt tanítási módszerét ironikusan kipellengérezi. Valóságos hadüzenet volt ez a cikk az intézmény igazgatójának, Keleti Gusztávnak (1834-1902), de az összes, a magyar képzőművészeti élettel kapcsolatos hivatalos személynek is szólt. Lyka a néhány Münchenben kiállítót: magyar kép ismertetésével zárja a cikket. Akárcsak korábban, most is két képet talál méltónak arra, hogy a modern mai magyar festészetet képviselje a világ előtt: Eisenhut Ferenc Háremben és Csók István Ezt cselekedjétek... című képét. Az Eisenhut-képet érzékletes szavakkal, szinte vizuálisan jeleníti meg az olvasó számára, „pompásan van megfestve" - írja.

51 A Csók-képet nem írja le, mivel azt Pesten az őszi tárlaton a Műcsarnokban láthatta a hazai közönség. Amiért háborog, az az, hogy Pesten nem vették észre a kép értekeit, azt, hogy modern remekmű született; viszont „Párizsban második díjat kapott a kép, Münchenben pedig közdicséret tárgya". Lyka ezzel a cikkével felborzolta itthon a kedélyeket, és Keleti meg is válaszolta a cikket, természetesen visszautasítva az igazságtalannak tartott támadást. Bár nem követték reformok ezt a szócsatát, távolabbról nézve megállapítható, hogy ez volt a kezdete a magyar művészeti oktatás kínkeservesen lassú, húsz éven át tartó átszervezésének. Az ifjú kritikus még egyszer, 1892-ben írt ismertető sorozatot az általa „müncheni Szalonnak" nevezett éves kiállításról. Bár a müncheni Secession ekkor már megalakult, önálló kiállítási helyiség híján tagjai részt vettek a Glaspalast-beli nemzetközi tárlaton,

52 ahol meglepően sok magyar festő is szerepelt,