Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - IV. A GÓTIKUS ÉPÍTÉSZET ÉS SZOBRÁSZAT TÖREDÉKEI

sát jelenti. A Bizáncban fennmaradt, s valószínűleg onnan elterjedő, ókori eredetű díszítő eljárást a középkorban leginkább Itáliában gyakorolták (Ancona, Bari, Firenze), de ismerték a Rajna vidékén (Köln, St. Severin) és Franciaországban is (St. Omer). Legjelentősebb magyarországi központja Esztergom, de találhatunk vésett rajzos, inkrusztált ábrázolást a pécsi székesegyház 12. századi töredékei között, és várható, hogy különböző régészeti leletek publikációi tovább gazdagítják majd e kőfaragó-technika emlékanyagát az egész Kárpát-medence területén (Vértesszentkereszt, Dél-Alföld). Az esztergomi székesegyház 1196 előtt épült, és Porta speciosának nevezett nyugati kapuját az építményt kívül-belül elborító inkrusztált-vésett képsorozat kétségtelenül a műfaj legkitűnőbb képviselői közé iktatja. A kutatás jelenlegi álláspontja szerint a képciklus megalkotására csak a kapu második, tervváltozás utáni építési periódusában került sor (Marosi 1984a). Mivel azonban napjainkban a kapunak újabb és újabb töredékei kerülnek elő folyamatosan, és e töredékek eddig ismeretlen építés-technikai, stíluskritikai kérdéseket vetnek fel, szükség lesz e probléma újbóli megvizsgálására. A trónus-oldallapok töredékeit és a Porta speciosa maradványait összehasonlítva nyilvánvaló technikai azonosságuk mellett jól érzékelhető stíluskülönbséget is konstatálnunk kell. A kapuhoz tartozó ismert töredékek mindegyikét az ábrázolás térbeliségét hangsúlyozó, a mélység-különbségeket rendkívül következetesen és érzékletesen kifejező rajzi modor jellemzi. Úgy látszik, hogy nem síkfelület kitöltése, hanem az ábrázolt testek térbeli megjelenítésének módja, mozgékonyságuk, pillanatnyi pozíciójuk megragadása érdekelte a mestert. A mélyebben és magasabban elhelyezkedő részleteket erősen megkülönböztetett vonalvastagsággal jelezte: az öblös ruha-mélyedésekben a festői ecsetkezelésre emlékeztető módon folyamatosan megvastagszanak, a hullámos hajfürtökön eltűnnek majd ismét megjelennek a vonalak (I-82b.)- A drapériákat tagoló vésetek egyik végének rendszerint szembetűnő, ék alakú kiszélesedést adott (I-82d.). Ezzel szemben a trónust készítő mester végig egyenletes vonalvastagsággal kihúzott, síkban kiterített formákat hozott létre. E stílus-distinkció jegyében itt kell megjegyeznünk, hogy azt az egykor ugyancsak kőberakással díszített, állatküzdelmet ábrázoló vörösmárvány töredéket, amelyet a kutatás a Porta speciosa műhelyének attribuait (Székesfehérvár 1978, 123. sz.; Marosi 1984a, 200., Abb. 178.), inkább a trónus, semmint a kapu stílusához köthetjük. A Porta speciosa és a trónus már Gerevich Tibor által is megfigyelt stíluskülönbsége Esztergom 1200 körüli művészetének, az inkrusztációs technikát ismerő és alkalmazó mesterkörnek összetettebb, árnyaltabb értékelését teszi lehetővé. Valószínű, hogy a trónus mestere képviseli 1200 körül Esztergomban azt az irányzatot, amely a kapu stílusánál sokkal szorosabban kötődik Nyugat-Európához, - hatással volt rá a 12. század végi miniatúra festészet is -, és az ő esetében sejthetünk közeli kapcsolatot a pilisi apátság korai gótikus épületdíszítő szobrászata (pl. a vésett vörösmárvány zárókő korongok; IV4.) és Esztergom között. T. I. a: Bal oldali támla töredéke Esztergomban, a vár „Macskakapu" nevü bejáratának közelében volt befalazva 1759-ben (Széless 1759). vésett vörösmárvány fehér márvány és fekete kő berakásokkal m. : 67 cm, sz. : 69 cm, v. : 8,5 cm, berakási mélyedések: 1-1,5 cm, berakott részletek v. : 0,5-0,8 cm 1200 körül Oldaltámla felső részéből való töredék, alja és az íves kartámasz mindkét vége törött. Hátsó síkja érdes, befelé néző oldala végig simára csiszolt. Hátlap vagy ülőlap illeszkedésének semmi nyoma. Elején lesarkított záródás sérült teteje élre állított négyzet alakú kövek berakására szolgáló mélyedések nyomaival. A kartámla íves vonalú, háromrészes, hornyolt pálcaprofilja elöl kiemelkedő záradékban végződik. A kifelé néző oldal szalagkeretes mezejét színes kőberakás tölti ki: a meghagyott vörösmárvány részleteket fehér márvány egészíti ki, a hátteret vékony fehér erekkel erezett fekete betétek képezik. A hátulsó keretszalagból vörösmárvány fatörzs ágazik ki, lent visszahajló, domború levél, följebb három lecsonkolt ág, a csúcson magokat közrezáró, összeborult levélcsomó. A törzsre fehér gally csavarodik, majd eltávolodva csigavonalú indákat hajt, és egy hajladozó, leveles-fürtös szőlővesszővel akad össze. A gallyat vörös tunikás, fehér testű, lépő mozdulatú ifjú fogja baljával, míg a jobbjában tartott horgas végű metszőkésével egyik indáját vágja le. Alatta megfeszített íj felső fele. A húr a háttérbe karcolva. A csupán egy 190l-es fényképről ismert, mára elveszett nyilazó figura hátravont karjának és törzsének vonala a vésett alap szintjén rajzolódik ki. T. I.