Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Takács Imre: A gótika műhelyei a Dunántúlon a 13-14. században

TAKÁCS IMRE A gótika műhelyei a Dunántúlon a 13-14, században Az északon és keleten a Duna, délen a Dráva és a Mura, nyugaton az Alpok nyúlványai által közrezárt tájegységet, amely az újkori latinitásban és a szépiro­dalmi nyelvben a földrajzi értelemben nagyjából vele azonos római Pannónia provincia nevét viseli, a közép­korban sem közigazgatási, sem egyházi, sem kulturális, sem művészeti, sem egyéb határvonalak nem különí­tették el soha a magyar királyság többi részétől. 1 Az első, és igen lényeges kérdés tehát, amely a kiállítás készítőit mindvégig foglalkoztatta, hogy miféle alapon beszélhetünk, s beszélhetünk-e egyáltalán művészeti régióról a Dunántúl esetében. Viselt-e e táj jellegzetes kulturális és művészeti arculatot a középkor századai­ban? Beszélhetünk-e egyáltalán dunántúli művészetről és e terület műhelyeiről, vagy inkább művészetről, műhelyekről és mindenekelőtt művekről a Dunántú­lon? Úgy tűnik egyelőre, hogy biztonságosabb az utóbbiakkal megelégednünk. Nehéz volna megmondani, hogy a római provincia fennmaradt, vagy a népvándorlás után romjaiból újjá­éledt és újranépesült, sokszorosan kicserélődött és ke­veredett lakosságú városainak - Pécs, Óbuda, Szom­bathely, Sopron, Győr - középkori polgárai a környe­zetükben részben még bizonyosan fennálló jelentős ókori épületromok és „hadi utak" használatán kívül érzékelték-e, tudomásul vették-e lakóhelyük historiku­mát, érzelmileg kötődtek-e tradíciójához. Bizonyítéka­ink erre sem az írott forrásokban, sem a tárgyi emlékek között nincsenek. A honfoglalás utáni topográfiai ha­gyománykeresés olyan bizonytalan hitelességű adatai, mint Anonymus Gestá)ának utalása Attila király óbu­dai „palotájára" éppen amellett szólnak, hogy a közép­korban itt élő népek kulturális kontinuitás-tudatának kérdését igen nagy szkepszissel kezeljük. A történettu­dományban az is vita tárgyát képezi, hogy a terület 9. századi karoling-szláv egyházszervezetének és hely­neveinek továbbélése milyen mértékű volt az Árpádok korában. 2 Noha etnikai folyamatosságról egyáltalán nem lehet szó, a kulturális hagyományok továbbéléséről is alig, a tájnak a művészetföldrajzzal kapcsolatba hozható vo­násai, az ország legfontosabb világi és egyházi köz­pontjainak, legjelentősebb kolostorainak létrejötte, a mai napig megfigyelhető sűrű település- és úthálózatá­nak kiépülése, viszonylagos gazdasági fejlettsége bizo­nyosan nem független a közelibb és távolabbi történeti előzményektől. A királyi udvar székhelyei, Esztergom és Óbuda, később Visegrád és Buda, továbbá a királyi alapítású székesegyházak és kolostorok művészeti produkciója legtöbb esetben a földrajzi közelség és az alapítók sze­mélye révén kötődik koronként szorosan egymáshoz. A francia korai gótikus építészet magyarországi meg­honosítása jelenlegi ismereteink szerint a 12. század végén - valószínűleg III. Béla király (1172-1196) éle­tében - az esztergomi királyi palota újjáépítéséhez Ile­de-France területéről hívott építőmestereknek, vagy a szintúgy III. Béla által alapított (1184) pilisi ciszterci apátság francia építészeinek köszönhető. 3 A burgundiai Acey-ből érkezett, a pilisi erdőben letelepedett szerzetesek templomának és a hozzá kap­csolódó, a ciszterci rend szokásainak megfelelő kolos­torának romjait Gerevich László tárta fel az utóbbi évtizedekben. A terület, amelyen a kolostor fekszik, a középkori magyar királyság központi régióját képezte, szokás volt medium regninek is nevezni. Az alapításra Péter cíteaux-i apát és a ciszterci rend vezetőinek 1183­as magyarországi látogatása, és az ezen alkalomból ki­adott királyi privilégium-levél elnyerése után került sor. 4 Az oklevél a ciszterci rend magyarországi kolosto­rainak ugyanazokat a jelentős szabadságjogokat bizto­sította, amelyeket VII. Károly adományozott 1171­ben a francia apátságoknak. Szinte bizonyos, hogy a privilégium kibocsátásával, illetve annak előkészületei­vel áll összfüggésben Zirc és Szentgotthárd alapítása is. Az ásatások következtében Pilisen felszínre került, kiemelkedően magas színvonalú, nagy mennyiségű, koragótikus stílusú épületszobrászati töredék és az in situ falmaradványok művészettörténeti értékelése, a többezerre tehető kőfaragvány lokalizálása és kronoló­giai csoportosítása kezdeti stádiumban van. Az eddigi közlések és vizsgálatok alapján elfogadható munkahipo­tézisnek látszik, hogy a klasszikus, 12. századi ciszterci alaprajzi típusnak megfelelő, háromhajós, kereszthajós templom tervezése és a keleti részek építésének kezdete az alapítás körüli, 1180-as évekre datálható. 5 1186-ban fontos dinasztikus kapcsolat is létesült a magyar és a francia udvar között. III. Béla király má­sodik házasságát Capet Margittal, II. Fülöp Ágost nővérével kötötte, mégpedig olyan fényes külsőségek közepette, hogy a magyar király Oroszlánszívű Richár­déval vetekedő, legendás gazdagságát a korabeli közvé­lekedést írásba foglaló André de Chapelain nyomán még Drouart la Vache is - több mint száz évvel a menyegző után - közhelyként emlegette. 6 Az opus francigenum másik korai magyarországi em­léke az esztergomi királyi palota kápolnája (1. kép). A pilisi apátsághoz földrajzilag nagyon közel eső épület téralakítási, kőfaragói stílusában felismerhető eltérések azt is mutatják, hogy a koragótikus művészet nem egyetlen forrásból táplálkozva jelent meg e tájon a 12. század végén. A palotakápolna szentélye egyetlen

Next

/
Thumbnails
Contents