Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

Köztük a legfontosabb kétségkívül Buda volt, amelyet a tatárjárás után IV. Béla alapított, szinte a semmiből, az ősrégi Pesttel szemben, a Duna legfontosabb átkelőhelyén. A „pesti Újhegyre" - a mai budai Várhegyre - települt város néhány évtized alatt nemcsak a Dunántúl, hanem az egész ország legnépesebb és legdinamikusabban fejlődő településévé nőtte ki magát, és a 14. század elejére már királyi székhelynek számított. Ekkor átmeneti visszaesés következett, mert polgárai az Árpádok kihalását (1301) követő belharcokban rosszul politizáltak, és a győztes dinasztiaalapító, az Anjou-házbeli I. Károly ellen foglaltak állást. Károly ezért 1323-ban Visegrádra tette át udvarát, és mind ő, mind utóda, Nagy Lajos (1342-1382) itteni új palotájukból kormányozták országukat. Itt volt kancelláriájuk és állandó bíróságuk, ide helyezték 1342-ben a nádori hivatalt is, és tőlük telhetően segítették a palota alatti városka fejlődését. Mindamellett Buda vezető szerepén már nem lehetett változtatni. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) ezt a tanulságot vonta le, amidőn 1406 táján végleg ideköltözött udvarával és a központi kormányhivatalokkal, s Budát azóta mindenki egyértelműen a királyság fővárosának tekintette. A magyar városiasodásnak minden jelentősége mellett jellegzetes korláta volt, hogy csaknem kizárólag a távolsági kereskedelemre épült. Az a benyomásunk, hogy a kialakuló városok helyét és súlyát szinte egyesegyedül e kereskedelem irányai és intenzitása határozták meg. A kézműipar, noha természetesen mindenütt jelen volt ilyen vagy olyan formában, nem volt képes olyan erőre szert tenni, hogy a mutatókat számottevően befolyásolhatta volna. A Dunántúl esetében mindez annyit jelentett, hogy a városiasodás főképp egy régióra, a Buda-Bécs közti területre korlátozódott. Az itteni királyi városok: Székesfehérvár, Esztergom, Győr és Sopron vezető helyet foglaltak el a magyarországi városfejlődésben. Győr kivételével - amely 1447-ben püspöke birtokába került - a török hódításig megőrizték szabadságaikat, és mivel a 13. századtól kiépülő falaik számottevő erődítménnyé tették őket, politikai szerepük sem volt elhanyagolható. Kivételes időszakokban - mint a bárók Zsigmond elleni felkelése idején (1403) és a rendek háborújában a csecsemő V. László ellen (1440-1444) - éppenséggel döntően voltak képesek beleszólni az események alakulásába, jellemzően mindenkor a királyságot támogatva a nemességgel szemben. Velük egyenrangúnak, legalábbis gazdasági szerepét tekintve, az egész régióban egyedül a déldunántúli püspökváros, a szintén falakkal körülvett és számottevő - bár részleteiben nem ismert - kiváltságokkal felruházott Pécs volt mondható, Szegeddel és Temesvárral együtt a maradék déli irányú kereskedelem centruma. A másik püspöki székhely, Veszprém nem volt összemérhető vele. Itt, Péccsel ellentétben, mindvégig oly mértékben dominált az egyházi földesurak, a püspök és a káptalan fennhatósága, hogy városi szervezetről jóformán nem beszélhetünk. Erődítetlen faluszerű települések halmaza volt csupán, gazdasági szerepe is csekély lehetett, noha a Budáról Velencébe vezető főútvonal mentén feküdt. Az urbanizáció a Dunántúl nagyobb részét érintetlenül hagyta. Amikor Mantua urának követe 1395-ben erre járt, úgy emlékezett, hogy Zágrábtól Budáig csak erdőségeken át vitt az útja. A külföldi kereskedők nyugati és levantei luxusáruikkal elsősorban a legfontosabb piacra, a királyi udvarba igyekeztek, a falvak nem érdekelték őket. A pénzgazdálkodás terjedése másutt is kialakította persze a piaci viszonyokat, de ez a forgalom parasztpolgárok kezében volt, helyi jellegű volt, falusi vásárokon bonyolódott le és a mindennapi megélhetést szolgálta. Volumene mindazonáltal a 14. századtól kezdve egyre jelentékenyebb lett, és a középkor végére hetivásáros falvak sűrű hálózata alakult ki az egész Dunántúlon, akárcsak másutt az országban. A háló szerkezetét egyelőre csak a régió nyugati megyéiben ismerjük pontosan, Kubinyi András alapos kutatásainak köszönhetően. Nem kevés falu kapott jogot évente két hétig tartó, ún. országos vásár tartására is, amivel a távolsági kereskedelem szereplőit kívánták odacsalogatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A legfontosabb vásárhelyeket az 1300-as évek végétől mind gyakrabban mezővárosnak nevezték, ami arra utalt, hogy szerepüket a kortársak a városokéhoz hasonlónak látták. E mezővárosok azonban a legtöbb esetben megtartották falujellegüket, és városi kiváltságokra is csak ritkán tettek szert. A tipikus fejlődésvonalhoz képest kivételesnek mondható az ország nyugati peremének urbanizációja. Itt nem annyira a falusias mezőváros volt a jellemző, mint inkább a kisváros - kis lélekszámú, de küllemében városjellegű település. Ezzel a magyar viszonylatban ritka településtípussal szinte csak ezen a tájon találkozunk: a Dunántúlon elsősorban a falakkal körülvett Kismarton (a mai Eisenstadt) és Kőszeg volt ilyen, de több-kevesebb fenntartással ebbe a típusba sorolhatók olyan fontos, királyi kiváltságlevéllel is büszkélkedő helyek, mint Vasvár, Sárvár, vagy Körmend. A városokat nem számítva igazából csak három hatalom- és kultúraformáló tényező létezett ezekben a századokban: a királyi udvar, az egyház és a nemesség. A városok falain kívül minden talpalatnyi föld az ő földesúri hatalmuknak volt alávetve, és minden lélek, aki maga nem volt pap vagy nemes, így vagy úgy az alattvalójuknak számított. Ennélfogva mind az egyes vidékek, mind az egész ország sorsának alakulását, ha külső erőktől eltekintünk, végeredményben ennek a három tényezőnek egymáshoz való viszonya szabta meg. Ami pedig a kor műveltségéből mint megfogható emlék ránkmaradt, az - ismét nem tekintve a városi kultúra sajátos hagyatékát - szinte kivétel nélkül olyan személyekhez kötődik, akik a királyi udvar tagjai, egyházi intézmények vezetői vagy nemesi családok fejei voltak. Nem alkotók ugyan, hanem megrendelők, de épp ezért abban, ami létrejött, meghatározóak voltak személyes szándékaik, eszményeik és értékeik, lett légyen szó akár várakról, kolostorokról vagy falusi templomokról, akár iratokról, kódexekről vagy sírkövekről. Ha tehát, mint ebben a dolgozatban, a dunántúli középkori műveltségnek egy fajta hátterét kívánjuk felvázolni, a városiasodás folyamatán kívül elsősorban az említett tényezőknek, vagyis a földesúri jogok megoszlásának kell különös figyelmet szentelnünk. A Dunántúl az ország ama vidékei közé tartozik, amelyekről viszonylag jelentős középkori forrásanyag,