Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - I. ROMÁNKORI KŐFARAGVANYOK - Tóth Melinda: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban

seiet ez, ha nem is annyira díszes, ahogy azt az attribútumok alapján elvárhatnánk (Szőnyi 1906, 689., 703., 716. sz., 222. kép). Tételünk angyalfigurája, egy másik pécsi angyalhoz hasonlóan, jobb kezében kereszttel koronázott glóbuszt tart, míg a többiek jobbjában hosszú szárú liliomos pálca van. A mennyei hírnök botja nem azonos az uralkodók liliomos jogarával, mint ahogy a glóbusz sem felségjelvényként tűnik fel e korban, hanem az (ark)angyalok attribútumaként. Pécsi előfordulásuk a császári gálába öltözött, glóbuszt és pálcát tartó angyalok bizánci és itáliai ábrázolásait idézi emlékezetbe, és a pécsiekhez hasonló románkori angyalreliefek észak-itáliai létére figyelmeztet (Nonantola, Pavia). A székesegyházi angyaldomborművek kisebb méretbeli eltéréseik ellenére egyetlen sorozatot alkothattak. Az angyalfigurák az Apokalipszis aggastyánjait ábrázoló, rokon felfogású állóalakokkal együtt, vélhetően egy nagy Utolsó ítélet-kompozíció részeiként készültek, melyhez felhasználták a franciaországi korai gótikus portálszobrászat néhány jellegzetes, immár kissé régies motívumát (ld. 1-70.). Tételünk angyal-alakjának láb melletti, harang alakú redői ilyen forrásra vezethetők vissza, közelebbről olyan emlékek körébe, ahol ez a korábban Burgundia-szerte elterjedt drapériamotívum már csak az angyalok lendületes mozgásának érzékeltetésére szolgált (pl. Étampes, Le Mans, Paris/NotreDame; 1150-1160 körül). A ruharedő lebbenésének ez a különös, kőbe merevedett formája nem volt idegen a pécsi angyal mesterének stilizálásra hajló szobrászi felfogásától. Műve meglehetősen közel állt a nagy Utolsó ítéletreliefhez és az ahhoz kapcsolódó két, fenevadat tipró angyalalakhoz, tehát olyan alkotásokhoz, amelyek a vonatkozó program központi részét képezték (vö. 1-70.). Amennyiben egy, csak fényképről ismert fej töredék a fenevadon győzedelmeskedők egyikéhez tartozott, akkor a kapcsolat reliefünkkel az arc vonatkozásában is igen közeli. A hangsúlyozottan hosszúkás fej, az alacsony homlok alatt a szempárt beárnyékoló homlokeresz, az arccsont alatti beesett orcák a műhelyben szokásos és a 12. század második felére általában jellemző arctípust ismétlik. A hajkorona alatt feltáruló arc azonban jóval többet nyújt a puszta sémánál, s ez jelentős részben a gondos modelláláson is múlt. A lágy átmenetek a domború homlokról a mély szemkörnyékre, s az egyre keskenyülő orcákon az áll felé finom és szabályos arcot írnak körül. A harmonikus arc nagyon tágra nyitott szemei s az enyhén ívelő száj a figyelem és derű érzetét keltik a mai nézőben, és ez a benyomás nem is állhat nagyon távol attól, amit az angyalfigura keletkezése idején tett. T. M. Baujournal 1882. IX. 20.; Gerecze 1895, 350-351 (15. sz.); Szőnyi 1906, 700. sz., 228-229. kép; Horváth H. 1936, 26, 25. kép; Gerevich T. 1938, 162, 171, 172, 175, CLXXX; Dercsényi 1962, 13, 14, 18; Entz 1966, 10, 13. kép; Hajós 1970, 44, 46-47; Dercsényi 1973, 3; MMT 43, 34. kép; Székesfehérvár 1978, 41-42, 151-152 (73/a. sz.); Köfalvi 1980, 11. kép. Pécs, Dómmúzeum, ltsz.: 198.