Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
és legtermékenyebb lehetőségei a kötetlen faktúra, a szín- és formaértékek oldott expresszivitásában rejlenek." Ezek után - érthető módon - Kállai nem volt nagy véleménnyel Székely freskófestészetéről, freskóinál „a falsíktérnek nincs hátteret lezáró szilárdsága". Erre a kissé homályos, és bővebben meg nem magyarázott kijelentésre, valószínűleg Fülep Lajosnak az a megjegyzése inspirálhatta, hogy a vajdahunyadi freskóterveken „a pusztán dekoratív stíluson" Székely „alig haladt túl", s „e felület mögött hiányzik a szubsztancia és masszivitás." Kállai ennek okát abban látta, hogy: „a magyar festő impulzív temperamentuma nem bírta el, hogy művészi testté válásának határai ilyen gazdaságosan megszoríttassanak." Hosszabb elemzésében lényegében épp azt marasztalta el, amit a századfordulón Lyka Károly - Székely intencióinak megfelelően - dícsérőleg kiemelt ezekkel kapcsolatban: hogy ornamentálisak, hogy síkszerű és lineáris megoldáson alapulnak. Ismételten megállapítható, hogy Székely részévé és egyben áldozatává is vált egy új művészetiés ízlésirányzatnak. A különböző izmusok áramában Székely még a kubizmussal is összefüggésbe került a húszas években, ismét mint a progresszív törekvések elleni védőpajzs a Képzőművészeti Főiskolán zajló csatározásokban. '" A Székely egyes műveiben hangsúlyosabban jelentkező vonalasság, valamint az ezzel kapcsolatban általa mindig is emlegetett jérvényesség, vagyis az, ami Körösfői-Kriesch Aladár számára a szimbólumfogalom jegyében még egy követhető Székely-örökségnek bizonyult, Kállai számára a színek és az ecsetkezelés kifejezőerejével szemben - elvesztette revelatív erejét. Lázár Béla fentebb idézett 1912-es tanulmányában a színszimbolikát egyenesen károsnak tartotta, amely „megöli" a kép egységét. Véleménye szerint a színszimbolika „nem takarja el a kompozíciónak túlságosan rajzos voltát", s mintegy visszamenőleg hibáztatta a művészt azért, hogy a színt nem „a belső rajzolatot pótló módon" használta. „Az ecsetvonásoknak kellett volna mozgás-illúziókat kelteni" - írta, jóllehet Palágyi könyvéből jól tudhatta, hogy Székely éppen az egyes formák és íormaösszefüggések szimbolikus jelentését hangsúlyozta. Hasonlóan „kritikus" módon nyúlt a festő művészetfelfogására nézve alapvető eredeti forrásanyaghoz két későbbi könyvében is, azzal a különbséggel, hogy ezekben a művész kortársairól írt monográfiákban Székely nem önmagáért, hanem mint egy helytelen művészeti eljárás bemutatására alkalmas példa került tárgyalásra. Lázár tehát mintegy Székely ellenében védte meg „saját művészeit." E könyvek közül az első az 1927-ben megjelent Zichy Mihály élete és művészete volt 1 ™, amelyben hosszabban közölte Székelynek az Egri nőkről Csike (sic!) rajztanárhoz írt - akkor Ernst Lajos gyűjteményben található - levelét. Zichy korábbi monográfusa, Lándor Tivadar már 1906-ban foglalkozott Zichy és Székely levelezésével és kapcsolatukkal' ,l> , s valószínűleg ez is indokolhatta, hogy Lázár Zichy festészeti felfogásának megváltozása kapcsán Székely felfogását ismertette. Zichy egy 1882-es levelében elítélte korábbi eszme-, másként bölcselő vagy gondolati festészetét, és azt írta, hogy a festő fesse, ami tetszik, „de azt jól fesse". Lázár véleménye erről igen hasonló volt Fülepéhez, és talán azon is alapult: „a tendencia magában véve nem hiba. Nem attól függ a mű sorsa. A tartalom csak anyag, a művész formaalakító ereje a lényeg." Ebben az összefüggésben tért ki a Palágyi által már részletesen kielemzett festészeti szimbolizmus kérdésére, amely Székely kísérlete volt arra, hogy a „német gondolati festészetet", Peter Cornelius és Wilhelm Kaulbach „irodalmi szimbolizmusát", meghaladja. Lázár a „rejtett térbeli szimbolikára" való törekvés példájakánt idézte az említett levelet is, amely a Székely-irodalom egyik legtöbbet ismertetett és publikált levele 100 , s amelyet éppen Lázár jelentetett meg először nyomtatásban. A forrásanyaggal való foglalkozásának pozitívuma azonban ebben ki is merült. A levél tartalmának interpretálásában már a kritikus szólalt meg, ugyanazzal az érvelési technikával, mint 1912-ben. Hibáztatta a képbe „beépített" vonalas szerkezetet, amelyen végighaladva a néző szeme és fantáziája „megakadás nélkül járja végig a teret", és hiányolta, hogy Székely nem gondolt arra, hogy „az ecsetkezelés irányítsa a szemmozgást, hogy a színharmóniákból induljon ki az érzés". Talán érdemes elgondolkodnunk ennek az általa javasolt „megoldásnak" a funkcionális értelmén. Mivel Lázár végülis a „tendenciózus" képekből indult ki, a szem mozgását vezető ecsetkezelésnek - amelynek nélkülöznie kell minden szimbolikát - feltehetőleg az ábrázolt „dolog" valamely értelme vagy jelentősége irányába kellene vezetnie a szemet. A szemmozgás így nem nélkülözhetné az időbeli egymásutániságot, és ilyen értelemben a narrativitást. A mondat második felében felvetett megoldás a kijelentés szintjén Székely elméletével teljesen összhangban van - az értelme azonban más. Mélyebb jelentésében azt a művészetfelfogást tükrözi, amelyet Lázár később Munkácsyval kapcsolatban (ejtett ki, s amelyre még visszatérek. Ezzel a kis elgondolkodással csupán azt szerettein volna érzékeltetni, hogy a szavak szintjén az egyes „elméletek" néha ugyanazt tűnnek mondani, és ha nem ismerjük azokat a műveket, amelyekre az írók, a művészek vagy a kritikusok lelki szemeiket függesztették, miközben egy-egy kijelentésüket leírták, csupán a szöveg modalitásából, vagy a cáfolat és a kritika mamfeszt megnyilvánulásaiból következtethetünk arra, hogy tulajdonképpen valami egészen másra gondoltak. Miként Lázár végső következtetéséből is, hogy Székely térbeli szimbólumai „hasonlóképp irodalmi gondolatok, s nem festői problémák", mint amit meghaladni igyekezett, tehát olyasmi, melynek nem helyes voltát Zichy 1882-ben belátta. A CENTENÁRIUM, 1935 1935-ben Székely születésének századik évfordulója, a Képzőművészeti Társulat által megrendezett emlékkiállítás a Műcsarnokban, és a Hoffmann Edit rendezte grafikai kiállítás a Szépművészeti Múzeumban szolgáltatott alkalmat újból számos megemlékezésre és pub-
