Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

Alapjában véve Fülep nagyra tartotta Székelyt. „Olyan ember - írta -, akiben ritka és értékes tulajdonságok seregestül vannak együtt: mestert rajztudás és finom formaérzék; ritka érzékenység a szín iránt s a szín buzgó művelése; nem mindennapi intelligencia; élénk fantázia; nagy irodalmi, történelmi és művészettörténelmi műveltség; vasakarat, a művészet odaadó szeretete, sose lankadó entuziazmus; rengeteg technikai ismeret; a mesterségnek a régi nagy mesterekre valló tisztelete és becsülése; ritka sokoldalúság." Mindezen sokoldalúsága ellenére, Székely Bertalant mint a történelmi festés „legkimagaslóbb s tipikusabb alakját" tárgyalta. „A történelmi festés jelentősége" pedig „elsősorban politikai és társadalomkulturális téren keresendő" - írta. S jóllehet a múlt századi festőknek az a céljuk, hogy „a múlt ragyogó tetteit és szomorú eseményeit" ábrázolják, „nem megférhetetlen a képírás sajátos természetével és anyagával, bármennyire tiltakoznak ellene a félreértett l'art pour l'art elve alapján", a magyar festők festési módja nem ahhoz a hagyományhoz kapcsolódott, amelyben e téma földolgozása még magas fokot ért el (a görögökhöz és a renaissance-hoz, Tizian, Veronese, Rubens, Delacroix művészetéhez), hanem tized- és huszadkézből vették át olyan festőktől, mint Rahl, Delaroche, Piloty és Gallait. A magyar történeti festők „nem értették meg [...] a század nagy festői föladatait", s ezért problémáikat Fülep álproblémáknak bélyegezte. Székelyre vetítve, mindez azt jelentette, hogy ő, „akit minden tulajdonsága eleve a kompozíció számára rendelt", szintén nem azzal a problémával foglalkozott, amelyre elhivatott lett volna, nem ismerte fel saját, és a kor művészetének nagy problémáját. „Olyan emberre, mint Székely, korszakos föladat várakozott a magyar művészet történetében: aki egész életét, minden elméleti és technikai tudását nagy kompozícióknak szentelte, a naturalizmus folytán kiveszett vagy az akadémikusok kezén csúnyán kimúló kompozíció új megtalálására, illetőleg új megteremtésére hivatott el, mint a németeknél Marées." A kompozíció Fülep számára is központi jelentőségű volt. Tanulmányának „történeti" része után, A jövő felé című fejezetben egy vázlatos kompozíció-elméletet is adott, nem lévén helye „a kompozíció teljes elméleté"-nek a kifejtésére. Tehát különösen érzékeny lehetett Székely kompozíció-elméletére, amelyet Palágyi Menyhért könyvéből, másodkézből ismert meg. Palágyi interpretálása szerint - mint már fentebb idéztem - Székely számára, „a festészet tartalma egy világfelfogás, mely a kedélyen átszűrődve az ecset munkája által színes látománnyá válik." S e megfogalmazás első fele Fülep művészetfilozófiájának alapgondolatával egyezett meg: „a művészet elméletében és történetében a »vilagnezet«, mint minden » tartalmi anyag«, csak olyan mértékben fordulhat elő, amily mértékben »formává«, azaz művészetté vált. A művészet tartalma éppen a »forma«, azaz, ami művészetté lett benne, f...s] mindennek, ami benne van (vallás, metafizika, etika stb.) művészetté kell átlényegülnie" - írta könyve első kiadása előszavában. Ez a nemzeti művészetre vonatkoztatva azt jelentette, hogy „ha a művészetben van nemzeti, úgy magának a formának kell annak lennie. [...] Ez a forma, amely ugyanakkor univerzális is, amikor nemzeti. Nemzeti volta pedig - az etnikai anyagtól függetlenül tekintve nem lehet más, mint sajátos fölvetése és megoldása a forma problémájának, ahogy valamely nép művészetében látható." A tisztán önmagáért való formai problémák között Fülep a kompozíció, a fény, a valeur, etc. egyetemes problémáját sorolta fel, amelyek „a művészet örök princípiumai" közé tartoznak, s „melyekben az egész múlt ideálisan s az időtől függetlenül él, [és] melyek bármikor testet ölthetnek." S a múltnak ezt a tisztán formai értelemben vett testet öltését, a kompozíció tisztán formai elemeivel való foglalatosságot hiányolta Székely műveiben és alkotói eljárásában, jóllehet kompozíció-meghatározásának alapfogalmai és szempontjai hasonlóak voltak, mint a művészéi.

14 Fülep számára már nem volt külön kiemelt jelentősége annak, ami Székely számára - a forma önállóságáról vallott minden gondolata ellenére - még elsődleges volt, hogy a festészet „embernevelő" festészet legyen amely gondolatával például tanítványai, a későbbi gödöllői művésztelep alapítói, még könnyedén tudtak azonosulni.

I4S Amit Fülep „képen kívülinek" vagy a kép elemein kívül lévő raisonnak nevezett Székelynél, az abból eredt, hogy jóllehet a festő is eljutott addig a felismerésig, hogy a mondanivalónak, az „eszmei" tartalomnak a formában is kifejezésre kell jutnia, valamiféle eszme kifejezését, s az ilyen értelemben vett „jelentést" nem vetette el soha. 1899 körül megpróbálta a mondanivalót a lehető leginkább „általánosítani", a formák szimbolikus jellegéhez azonban mindvégig ragaszkodott. Fülep ezeket a késői kísérleteket nem ismerte. A művésznek a formák szimbolikus jelentésével kapcsolatos felfogásáról viszont jól tájékozódhatott Palágyi könyvéből. Mindennek ellenére ezt a szót nem írta le rövid elemzésében, s feltűnő, hogy következetesen az „allegorikus" jelzőt használta a szimbolikus helyett, ami a közvetett forrásból megtudható információ félreértésének vagy szándékos átértelmezésének tekinthető. Fülep lényegében a Palágyi könyvéből megismerhető komponálási elvet írta le, csupán az előjelet változtatta meg. Minden, ami Palágyinál mint Székely művészetének sajátossága definiálódott, Fülepnél a festő gondolkodásának alapvető elhibázottságát bizonyította. Ezek közül is az első a „drámaiság" volt, ez az inkább a korai, történelmi műveken alkalmazott formálási elv. Fülep szerint Székely nem mint festő nyúlt a kompozíció kérdéséhez: „amikor komponált, nem a térből, vagy két-három és több alakhoz való viszonyából, nem a contrapostoból vagy az egyensúlyból, nem a különféle síkokból és egymáshozi viszonyukból - szóval képzőművészeti valóságokból - indult, mint a régi mesterek vagy Marées; illetőleg, az ábrázolandó esemény témájából indulva, nem e képzőművészeti valóságokat használta kifejezésül; - hanem indult a »drámaiságból«, s valami jellegzetes momentum kiragadásával és olyan kiélezésével, hogy minél többet, minél több eseménybeli és lélektani momentumot foglaljon magába; s képzőművészeti valóságok helyett