Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

KATALÓGUS / CATALOGUE - A pasztellportrék. A nők dicsérete

A vers keletkezéstörténete szerint a kezdő és az ünnepelt művész centrálbeli ismeretsége 1919 őszére vagy 1920 telére tehető. A „nagy óra előtt a kerek asztalnál" elfogyasztott közös vacsorák során Rippl-Rónai megszerette a „rendkívül szerelemvágyó" költőt. Maga is bohém lévén, mosolyogva nyugtázta, hogy hűségre nem kötelezett Zorkája és barátja egy ízben összekacsintottak. Kettejük másnapi randevújára a vers is utal, a prózai emlékezet pedig pontosít: a tavaszi svábhegyi kirándulás egy szúnyogcsípésektől sem zavartatott szerelmes sétával ért véget. Szabó Lőrinc így írja le Rippl-Rónai ekkortájt legfontosabb múzsáját: „Zorkának vörösesbarna haja volt (nem tudom, valódi színű-e), tehát a megjelölés, hogy bronz, jogos. Nagy szeme és ő maga hamar sértődékeny. Mindenesetre sokan udvaroltak neki, Ripplnek egész környezete, ő volt az első híres nő, akit megismertem. Egyébként velem egykorú lehetett, vagy egy kicsit idősebb. Mint a Rippl-festmények mutatják, az álla félrecsúszott és hegyes volt, erre utal a vers." A további szövegrészekből az is kiderül, hogy a „csúnya, fekete fiú" kiszólás Csinszkától (akkor már Márffynétól) ered. O volt féltékeny Szabó Lőrincre Babits Mihálynál, költőnk első komoly pártfogójánál, s intézett ellene egy rövid megjegyzéssel társasági támadást. „Nekem ez a kifejezés sokáig nagyon fájt, annál inkább, mert igaz volt. Ennélfogva, hogy a körülrajongott Zorka egy időre megszeretett, rendkívül gyógyította önérzetem sebét" - írja Szabó Lőrinc.

1 A közös kirándulás egynapos idillje - éppen Babits alakjának integrálásával - még egyszer fölmerül a Tücsökzene 267. versében, Május címmel. Egy kastély Várura, a Nagy Öreg az asztaltársaság közepén Kantról vitázik, miközben cinkos áldását adja a parasztszekéren szökni készülő szerelmesekre. Este aztán, ismét társaságban lakomázva tovább boncolgatja a szintetikus és apriori ítéleteket. Az ehhez fűzött kommentár álarcos kompozícióról beszél. A Nyugat irodalmi hagyományában nem ritka szerepjátékról van itt szó, méghozzá markáns alakok, habitusok egymásra csúsztatásával, „ügy tesz, mintha lenne egy központi helyzetű tekintélyes öreg bohém: képzelt és átköltött egyesítése Babitsnak és Rippl-Rónainak. A »kastely«, amelyben az egész lezajlik, leginkább még a Central nagy, tanári körasztala lehetne, az egykori nagy sarokórával szemben. (...) Ez a most szóban forgó vers a kirándulást a Svábhegyről valami vidéki szekeres szökéssé transzponálja. A befejező négy sor szintén a Babits-Rippl-szerepre kíván utalni: az életbölcs Öreg vígan eszik és tölt vendégeinek, a képzelt másik fele pedig Kantról filozofál. Az egész szabadon kreált helyzetben egybekeverve jelentkezik Babits Ilonka és Zorka emléke."

2 Merész egybegyúrása ez a csupa intellektus, szikár költőnek és a korpulens, epikureista festőnek, miközben ábrázoltunk önmagáról is sokat kifecseg. A szerelmet később is alapvető létproblémaként felfogó és szüntelenül hajszoló Szabó Lőrinc életében nem Rippl volt az egyetlen autoritás, akinek asszonyát vakmerően megkísértette... A Vers és valóság kommentárjait olvasva Bányai Elza, azaz Zorka további sorsáról is értesülünk. Eszerint a Szabó Lőrinccel való kapcsolat nem volt egyszeri, de nem is volt hosszú életű; a népszerű hölgyet sok rajongójának egyike később elhódította. A költő leányának születésekor Zorka egy dedikált Rippl-rajzot küldött családi emlékül, s talán engesztelésképpen is.

3 Sok év elteltével azután eltűnt, mások életéből is. Színésznő húga a harmincas évek vége felé említette, hogy Spanyolországba ment és egy ezredesnek lett a felesége.

4 A fenti életrajzi tények ismeretében még különösebb, hogy éppen a Szabó Lőrinc-portré árulkodik a legszeretettelibb festői szándékról. A háttér ezúttal nem hideg kék, mint a többi író-képmáson, hanem meleg nápolyi sárga. A szerelmi „vetélytárs" a portrésorozat legvonzóbb modellje. Azzá teszi őt finom metszésű arcéle, csillogó haja és a született humanistákra jellemző érzékenysége. Érthető, hogy az érett férfi mindig irigykedve nézte korábbi önmagát. Kodolányi János, aki az Esí-lapok munkatársaként 1922-től figyelte költő barátját, a Visszapillantó tükörben úgy találta, hogy Szabó Lőrinc Rippl által megragadott ifjúkori vonásai később sem változtak, „ugyanaz a magas, kissé előregörnyedő alak, ugyanaz az inkább csüggedő, mint emelt fej, ugyanaz a magas, széles boltozató homlok és a homlokba hanyagul beleejtett lágy hajtincs, ugyanaz az erős, vastag keretű szemüveg, amely mögül kissé fáradt, túlerőltetett, de könyörtelenül vizsgáló, szomorú tekintet pillantott a világba, ugyanaz a széles arccsont és hosszúkás arc (...) ugyanaz az érzékeny, hol (...) mosolyban, hol keserű, fanyar biggyedésben elereszkedő, de feszült ajak (...)"

5 A Rippl-pasztellnek ma is változatlan, csaknem kultikus környezete a Szabó Lőrinc-féle híres dolgozószobának a könyvespolcok között kijelölt mélyedése. A pályatársak mindig itt csodálták meg mint a szoba becses ereklyéjét. Kodolányi is a miliővel együtt idézte fel a „gyengéd krétarajzot", s méltónak találta azt azokhoz a „hatalmas erejű, sejtelmes" arcképekhez, melyeket Rippl-Rónai Móricz Zsigmondról meg Babits Mihályról készített. K. E. 1 Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Budapest, 1990. 17-19. 2 Szabó Lőrinc uo. 444-445. 3 Szabó Lőrinc monográfusa, Kabdebó Lóránd úgy tudja, hogy ez egy szalvétafélére rajzolt portré lett volna Szabó Lőrincről, melyet ő a hagyaték rendezésekor látott is. Előkerülésére még van esély. Itt mondok köszönetet ifj. Szabó Lőrinc özvegyének azért a számomra emlékezetes irodalmi beszélgetésért, melyet a jelenlegi Rippl-kiállítást megelőzőleg folytattunk. A Szabó Lőrinc i. m. 19. 5 Kodolányi János: Tücsökzene Szabó Lőrincről. In: Visszapillantó tükör. Budapest, 1968. 482-483.