Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában

20. André Derain: Henri Matisse arcképe, 1905./ Portrait of Henri Matisse, 1905. London, Tate Gallery művé válik, hogy a Rippl-képek nem célozzák az expresszív megjelenést és nem kívánnak indulatokat kelteni. Képei nem a közléskényszernek való kiszolgáltatottságot, a disszonanciára való ráhangolódást tükrözik, hanem egy, a világot megelégedéssel szemlélő művész barátságos és játékos reflexióit. Nem sajátja az az életérzés, amit például Munch szavakban is megfogalmaz a Sikoly című képének litográfia-változatán, hogy még félreérthetetlenebbé tegye az alkotást ösztönző lelkiállapotát: „A természeten át egy nagy kiáltást éreztem."

90 Vagy az a képet birtokba vevő a priori kifejezési kényszer, amelyről Matisse vall: „Amit mindenekfelett hajszolok, az a kifejezés. A kifejezés számomra nem egy arcon felvillanó szenvedélyben rejlik, de nem is egy indulatos mozdulatban nyilatkozik meg, hanem magában a képemben."

91 Rippl-Rónai ura tárgyának, felügyeli érzelmeit, a stílus visszahull önmagába (21. kép). Igazából csak a dekorativitás artisztikumára figyel, és bár határterületen mozog, szecesszióssá sem válik igazán: ziláltabb, és főleg nem oly öncélúan könnyed. A legszertelenebb pöttyös képein is, még játékos formában és eszközökkel is, az őt körülvevő világra reflektál. Egyes képei (például Park aktokkal, kat. sz.: 106.), legalábbis kontúrjainak hajlékonysága, kétségtelenül szecessziós jegyeket viselnek, lényegében azonban a látványból kihámozható értékeket, ahogy az expresszivitásnak, úgy a szecessziónak sem áldozza fel. Ez a tény egy nagyon fontos ellentmondásra kell hogy felhívja a figyelmünket. A „pöttyös" képekkel kapcsolatban mind ez ideig azt figyeltük, hogy a Fauve-ok művészi eszközeivel Rippl-Rónai miként sáfárkodott. Ha azonban utánagondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy hiszen több Nabi-művész képén felfedezhető a pöttyözés, már az 1890-es évek elején - gondoljunk csak Denis-re (22. kép) és Vuillard-ra. Rippl-Rónai visszaemlékezik Vuillard „sok apró foltos, stráfos (...) dekoratív képecskéjére".

92 ügy tűnik, 1906-07-ben valamit félreértett: őt a Fauve-ok stílusa visszakapcsolta ahhoz a nagy szellemi kalandhoz, amit a Nabik társaságában az 1890-es években már átélt (23. kép), ügy tűnik, ő a Fauve-októl inkább csak a „felütést", az indító lökést kapta. „Pöttyös" képeinek külszínéről bármennyire Fauvesstíluseszközöket olvashatunk is le, alig történik bennük más, mint a még az 1890-es évek közepén, és még a helyszínen, Párizsban tanult elveknek dinamikusabb és erősen a dekorativitás irányába tolt újrafogalmazása. A rokonság esszenciálisabb, mintha a Fauves szolgáltatta példákat figyelnénk. Hiába pöttyöz, e korszakában is több köze maradt (Nabis áttétellel) Gauguinhez, mint ha már a Fauve-gyökereket keressük - Van Gogh-hoz. Matisse „érzelmi intenzitásról"

93 beszél saját fauve-os képeivel kapcsolatban, Braque „fizikai festészetről."

94 Rippl-Rónainál a pöttyök, a vonalkák a faktúra díszítőmotívumaiként működnek, sem szimbolikus, sem expresszív, hanem kizárólag dekoratív értékeket hordoznak. A képek „kukoricásak" - mondta a művész. Rippl-Rónai soha nem akart lényegidegen pózokban tetszelegni. E „kukoricás" kifejezés is igen jól rávilágít jellemére: mielőtt műveit felékesítenénk enigmatikus fogalmakkal, ő földre rántja a kísérletezőt. Pöttyös képeinek kontúrjai inkább a gauguini „cloisonné" értelmében színfelületeket izolálnak,

95 hangsúlyuk formát, nem indulatot jelez. Rippl egyáltalán nem kívánja kihasználni a kontúr metakommunikativ lehetőségeit. Pöttyös képein a tér egyre inkább elveszti mélységét, az ábrázolás közel síkszerű, kétdimenziós. De szóban forgó műveit nézve meggyőződésünkké válik, hogy a tér nem a matisse-i „espace spirituel"

96 szellemében vált kétdimenzióssá. Ripplnek meg sem fordult a fejében, hogy többet, helyesebben mást próbáljon kifejezni, mint amit konkrétan láttatni képes. Az ábrázolás nem kíván élni azzal a szuggesztivitással, amely a befogadó számára ezt a nem létező, mégis spritiuálisan jelenlévő teret felajánlaná. A Fauve-ok képein megszokott intenzív színekkel is hasonló a helyzet.

97 Rippl-Rónai képei árulkodnak arról, hogy tudta, a Fauve-ok a kényelmetlen, egymásnak feszülő piros-sárga színt favorizálják. Stílusrepertoárjában megjelenik ez az újszerű, feltüzesített, immár nem a komplementer színek egyértelműségét kihasználó párosítás, amely azonban nála kizárólag színdinamikai információt hordoz. Visszacseng Fülep Lajos 1917-es indulatos ítélete: „szintézis helyett tarka felület".

98 Képei szenvedélyt nem közvetítenek, motivációjukat maga Rippl így fogalmazza meg: „A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem."

99 Végezetül megállapíthatjuk tehát, hogy Rippl-Rónai és a Fauve-ok stíluseszközei között rokonság volt, a ,Vadak" hatottak rá. Kezében vannak az eszközök, képei mégis statikusak, aminek valószínűleg alkati okai is vannak, és emellett nyilvánvaló az a hátrány, hogy a „fauve-