Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában

lankolikus, de nincs tragédia; enyhén pszichologizál, de nem válik mélyértelművé; direkt módon beszél. Inkább esztétikai minőséget is hordozó enyhe érzelmesség ez. És a magyar zsánerek elmaradhatatlan kísérője, az édeskésség!

79 Érdemes elmélyedni abban a bravúros önmegtartóztatásban, amit Rippl-Rónai ezen a téren gyakorol. Bölcs fensőbbséggel, érzelmeit kordában tartva, szeretettel kezeli figuráit; semmi olcsó íz, semmi olcsó gesztus. Egyszerűen „megszépítette a mindennapi életet, és így teljesítette küldetését" - hogy Bialostocki biedermeierről írott szavainak most témánkhoz igazodó értelmezést adjunk.

80 Összegezve a Rippl-Rónai intérieur-korszakáról írottakat, tehát asszimilációs érdemeit itt is a posztimpresszionista szintézis magyar talajba plántálásában, a magyar zsánernek a nyugat-európai tapasztalatokon nyugvó átformálásában látom, egyfajta hídszerepben. Rippl-Rónai művészetének „éppen abban van hasonlíthatatlan értéke, hogy akkor, mikor a magyar művészet oly nehezen kereste útját a legkülönbözőbb irányokban, (...) elsőnek valósította meg a szövetséget egyrészt nemzete mélységes, vele született tulajdonságai, másrészt ama művészi szabadság között, amelyre Párizs egy század óta az egész világnak példát mutat."

81 A nagybányai úton kívül Rippl-Rónainak éppen az intérieur-képeiben megfogalmazott tudatos vagy öntudatlan programja modernizálta a 20. századi festészetünket. Akkor és annyit végzett el, amikor és amennyit kellett, hogy impulzust adjon annak a közegnek, amelybe visszatért. Említettem, hogy Rippl-Rónai írásra nem túl könynyen mozduló keze kétszer is felmutatja a „nemzeti művészet" jelszavát. Talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, hogy e korszakának stílusmozdulatait a tudatos magyar - Európának elkötelezett - művész szintézisteremtő akarata diktálta. A KUKORICÁS KÉPEK „Színeket egymásra nem rakunk" Rippl-Rónai az 1906-ban, a Könyves Kálmán Szalonban rendezett negyedik budapesti kiállításával egyszerre válik híres és gazdag emberré. Rendezi magánéletét: feleségül veszi a korai párizsi évek óta élettársát, Baudrion Lazarine-t, műtermet bérel Budapesten a Kelenhegyi úti műteremházban, rövidesen házat vesz a kaposvári Róma-hegyen. Tökéletesen világos előtte, hogy a jövőben ő már bármit csinálhat: a hosszú félreismertség miatti rossz lelkiismeret kinyitja előtte a kapukat. Szörnyű egzisztenciális szorongatottságából szabadulva mélyen átéli művészi hitelessége legalizálásának diadalát és az ebből fakadó megkülönböztetett helyzetét. Megittasultan áll festőállványa elé, bátrabb kalandoknak enged utat, feltámad játékos és még egyszer - újító kedve. Új stílusa néhány kezdeti lépés után úgyszólván kirobban belőle.

82 Kétségtelen, hogy ebben az előzményeitől markánsan különböző periódusában működik benne legkevésbé az asszimilációs akarat, ami a „fekete" és az intérieurkorszakára - nem feltétlenül függve tudatos intencióitól - rányomta bélyegét. Ennek bizonyítására mindenekelőtt megvizsgáljuk „pöttyös" képeinek anatómiáját, majd felidézzük azokat a hatásokat, amelyek festői eszközeinek kialakításakor megérintették. Rippl-Rónai „pöttyös" korszaka fokozatos kialakulását, a gondolat képi megfogalmazását, tehát lényegileg az új stílus születését egy 1906-os és egy 1907-es képén szemléltetjük. Az Ödön öcsém című 1906-os képén (19. kép) elsősorban az tűnik fel, hogy a művész mennyire közel hozza az ábrázoltat, a mellkép szinte kitölti az egész képteret. A profilba fordult figura kalapja három oldalon érintkezik a kép szélével, olyan érzésünk van, mintha a szakállas, fehér ruhás férfi nem férne bele a számára kijelölt térbe. Feltűnő tehát a kompozíció szinte kényelmetlen feszessége. Ez az egyik olyan tartománya a stíluseszközöknek, melyet számon fogunk kérni későbbi, immár kiérlelt pöttyös képein. Ahogy kifejlődik új stílusarculata, úgy válik egyre jellemzőbbé kompozícióinak zsúfoltsága, különösen, ha figurális képet fest: az ábrázolt alak nagy felületeket betöltve mintegy szemünk elé nyomakszik, elfedve, vagy legalábbis ellényegtelenítve az inkább csak jelzésszerű környezetet. A ruha megfestésében újdonságra figyelhetünk fel: mintha kontúrozni akarna, de ecsetje meg-megbicsaklik, mintha félne, hogy az erőteljes csíkok a vigyázott képi egység rovására mennek. Így a kontúrok lendületét megtörve tapogatódzik tovább ecsetjével, és e tapogatódzó, enyhe bizonytalankodás jellemző a ruha és a kalap festői szövetének megfogalmazására is. Nem pötytyök még ezek, még vigyáz arra, hogy az egyes ecsetvonások a másikba folyjanak, ami által szervesen lüktető felületté válik úgyszólván az egész kép. Talán úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy itt még nem pöttyöz, hanem intenzitásban egymással konkuráló fehér és kék színű foltokat alkalmaz. A ruha megfestése lényegében impresszionisztikussá válik, mely festői megoldás elég ritka Rippl ceuvre-jében.

83 Nézzük meg most Rippl-Rónai újabb lépését immár egy évvel későbbi időből, 1907-ből. A jól ismert Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képén (kat. sz. 83.) a legérdekesebb az a látható kísérlete, hogy megpróbál elszakadni az intérieur-korszak harmonikus, konvencionális kompozíciós sémájától. Mert hisz itt is intérieurről van szó, még itt is érzékelhető valamennyire a két figura spirituális összetartozása, de egyértelműen leolvasható a képről, hogy valami módon éppen e kvalitások ellen próbál meg küzdeni. A néhány évvel korábbi, jól ismert intérieur-képein annyira megszokott térmélység megszűnik, a kép szinte teljesen kétdimenziós: a figuráit, a megjelenített tárgyakat itt egyre brutálisabb, abroncsszerű kontúrokkal szakítja ki környezetükből. Képei 1910-re már teljesen síkszerűek lesznek (Lazarine és Anella, kat. sz. 96.). A zárt kontúrok 1907-ben még viszonylag homogén felületeket ölelnek körül, de ez a festői szövet egyre lazul: egy évvel később már vastag ecsetvonásokkal, durva, egymással kontaktusba nem kerülő pöttyökkel tölti ki az abroncsba zárt felületeket. Mondanom sem kell, és több szót ez nem is érdemel, hogy ennek az eljárásnak a divizionizmushoz nincsen semmi köze. Vonalkái, súlyos, nagy felületű pöttyei önmagukban megálló festői elemek.