Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

inggallért és bársonnyal kombinált elegáns kabátot viselt. És 1885-ben egyszerre csak késztetést érzett arra, hogy ezt az énjét festményen is megörökítse. A képen csaknem teljesen egyöntetű türkizzöld háttér előtt jelenik meg teljes szembenézetből, keresztbefont lábbal, kezét hanyagul a térdén nyugtatva. Kisimult, jóvágású arca Rippl barnakalapos önarcképe mellett valósággal jelentéktelen, miközben szelídsége és disztingvált megjelenése miatt Rippl fiatalkori önarcképének mégis a legközelebbi rokona. Lassan azonban ráébredünk arra, hogy Cézanne legbékésebb, úgyszólván legköznapibb portréja sincs híján az extremitásnak. Egyre inkább előtérbe nyomul a fiatal férfi zárkózottsága, amelyet éppen a letompított kifejezés és az ábrázolás eszköztelensége enged érvényre juttatni. A háttér túl hideg és túl üres felülete mintha a modellt is lecsupaszítaná, és amit még az előbb félénkségnek és szerénységnek, már-már jelentéktelenségnek láttunk, a belső koncentráció és a furcsán elrévedező szem kifejezése folytán átvált a ravaszság és a kifürkészhetetlenség elidegenítő rezerváltságába. Végül a két önarckép viszonya megfordul: Cézanne jól fésült, rokonszenves fiatalemberének aszimmetrikus vonásaiban ott bujkál a zseni furfangossága és kiszámíthatatlansága, Rippl pedig sokkal inkább festő polgár, akinek sem viselkedése, sem festői gondolkodásmódja nem tartogat idegrázó meglepetéseket. Ahogy közeledtek életük vége felé - milyen különös, hogy mindketten azonos kort értek meg: Rippl-Rónai 66 évesen, Cézanne 67 évesen halt meg! - önarcképeiken 15. Paul Cézanne: Önarckép baszk sapkában / Self-portrait in a Basque cap, 1898-1900. Boston, Museum of Fine Arts a megfáradással együtt az előrehaladó kor is leolvashatóvá vált. Igaz, Cézanne az Önarckép fückalapban (1894 körül, 14. kép) című festményén a szinte karikatúraszerűen elrajzolt arcával még mindig az erőtől duzzadó embert vetíti elénk - bár a szakálla ősz lett, a bőre petyhüdtebb, a nézése megtörtebb. A magányát azonban úgy cipelte magával, mint egy batyut, mely az évek múltával nemhogy oldódott volna, hanem egyre penetránsabbá vált. Rippl-Rónai azonban, aki Párizsban beverekedte magát a művészeti élet közepébe, és később a Róma-villát a virágágyásaival, a pávákkal, a kutyákkal és egész otthonos berendezésével úgy formálta meg, mint egy műalkotást, melyet az életöröm táplált, és Budapesten rajongói fénykörében élt, igazán nem sokat tudott a lelket csapdába ejtő magányról. Mégis, amikor 1920-ban elindította öregkori önarcképei sorát, a rezignáltság és az ingerültséggel terhes tohonyaság az, ami kiült felpuhult arcára (Önarckép zöld sállal és pipával, magántulajdon), és noha 1924ben festett Vörössapkás önarcképén (kat. sz.: 133.) ismét az az ember, akinek valamikor Bernáth Aurél látta: egy tömbből faragott, kőszikla szilárdságú bálvány, a mulandósággal való találkozás tragikus élménye (két öccsét veszítette el csaknem egyszerre) súlyos árnyékba vonta a mélyről jövő bánattól elnehezült tekintetét és keserű vonást húzott a keményen összeszorított száj köré is. Noha méltóságát megőrizte, csalódás és mogorvaság áradt belőle. Rippl utolsó éveinek legnagyobb megrázkódtatása azonban a betegsége volt. 1925 őszétől 1927-ben bekövetkezett haláláig három agyvérzés érte, a fizikai leépülés egyre mélyebb stigmáit ejtve rajta. Cézanne, akire festés közben, hirtelen sújtott le a halál, nem ismerte a fizikai hanyatlásnak ezt a brutális formáját, de az öregség pusztító hatalma beléje is befészkelte magát. 1900ban festett önarcképén (Önarckép baszk sapkában, 15. képj bágyadt, elhomályosodott tekintettel néz maga elé, és a hatalmas koponyájú, erőtől duzzadó, kritikus kifejezésű fej helyébe egy magába roskadt vénség (Cézanne mindig jóval öregebbnek látszott a koránál!) csaknem töppedt arca kerül, a keserű élettapasztalatok és az öregség fájdalmas kifejezésével. Nyilván ennek a képnek a pendant-ja lehetne RipplRónai Utolsó önarcképe (kat. sz.: 148.). Pendant-ja is, azzal a különbséggel, hogy itt Rippl az, aki messzebbre jutott. Nem is lehet másként, minthogy a halál közelségének az átélésében is messzebbre jutott, mert szélhűdéseiben mindannyiszor a halál érintette meg. Az, hogy már félig-meddig a túloldalról önmagára visszanézett, és a vele szemben feltornyosuló emberi roncsot megörökíthette, az utolsó évek sok sorscsapása után kegyelemmel fölérő isteni „elégtétel" lehetett a számára. Annál is inkább, mert ebből a végső szembesülésből remekmű született. Halálosan beteg, összetört öregember néz ránk erről a víziószerűen felrémlő arcképről, amelyen elmosódnak a fej kontúrjai és az arcvonások is csaknem szétmállanak a résnyire szűkült, beesett szem meggyöngült pillantásában. A jól ismert baszk sapkáról vörös reflexek hullnak a homlokra, a szem gödrére, az orr nyergére, árnyékba vonva az arc felső traktusát. A bajusz érdes