Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

2. Camille Corot: Mlle Sennegon, 1831. Párizs / Paris, Musée du 3. Camille Corot: Madame Charmois, született Claire Sennegon arcképe, 1845. Párizs, Musée du Louure I Portrait of Madame Charmois, née Claire Sennegon, 1845. Paris, Musée du Louure a rovására. Nyilvánvaló, hogy nagy kedvét lelte a selyem ke revetek, a kínai porcelánvázák, a bársonyruhák, a csipkék, a drágakövek és az aranyékszerek ábrázolásában, és modelljeit az intelligencia, a báj, a merengő tekintet vagy a megközelíthetetlen méltóság jellemző vonásaival is egyénítette, anélkül azonban, hogy a beállítás előkelőségéből, a reprezentációhoz mégiscsak többé-kevésbé igazodó uniformizált pózból engedett volna. A nagypolgári asszonyok, grófkisasszonyok, hercegnék és nem kevésbé előkelő hitveseik időtlen méltóságát semmiféle elengedettség, köznapiság és esendőség nem kezdhette ki. Amikor Delacroix George Sand, Chopin vagy Paganini portréját megfestette, már ügyet sem vetett a reprezentáció szempontjaira, de még arisztokrata modelljéről, a Schwitters báróról készült portréja is a maga közvetlenségével, már-már megható védtelenségével tűnik ki. Zenész és író barátai arcképét szenvedély, egzaltáltság hatja át, amely olykor a deformáltságig fokozódik a felgyorsult iramú ecsetjárás nyomán. Igaz, hogy a romantikus érzelmesség és felfokozottság, mely még a lángnyelvekként felcsapó ecsetvonásokban is benne remegett, nem lehetett hosszú életű, általa azonban a képmás reprezentációs béklyói valósággal szétrobbantak és hamarosan időszerűtlenné váltak, így azután az a közmegegyezés, amely a rang, a foglalkozás típusos ábrázolásában a mértéket jelentette, megszűnt többé etalon lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a reprezentáció igénye teljesen megszűnt volna. De egyre többször fordult elő, hogy ez az igény kihullott az ábrázolásból, és ha ez mégsem történt meg, másfajta társadalmi normák, emberi és festői eszmények alakították. Ezen a területen a döntő változást, amelynek hatása is a legmesszebbre, egészen Cézanne-ig ívelt, a realizmus gerjesztette. Hogy milyen finom átmenetekben zajlott ez a realizmuson belül is, arra talán a legváratlanabb bizonyítékot Corot művészetében találjuk. A váratlanság egyrészt abból fakad, hogy Corot számszerűségében sem csekély női képmásainak sorát a közelmúltig szinte teljesen elfedte a tájfestő Corot. A meglepetés másik forrása a női portrék milyenségében rejlik, melyeknek skálája a manet-i típusokat előlegző hús-vér mivoltukban eleven, ám attitűdjükben szinte személytelen és kifürkészhetetlen szépségektől a világban céltalanul bolyongó, már-már közönséges és érzéki Bovaryné-féle nőkön és az egyszerűségükben bűbájos mandolinos vagy fonó lányokon keresztül egészen a Giocondaparafrázisig (Nő gyönggyel) terjed, melyen a nő, csöndes bensőségességében és rejtélyességében az örökkévalóság része. Corot szinte észrevétlenül jutott el a reprezentatív portrétól a modern női képmásig. 1831-ben úgy festette meg unokahúgát, Mlle Sennegont (2. kép), a kor divatos biedermeier hajviseletében és öltözékében, hogy belemerevítette őt az illedelmes viselkedés uniformizált pózába. Igy lényegében idejétmúlt és megjegyezhetetlen maradt, ugyanez a nő a modellje az 1845ben készült nagyvonalú fehérruhás portrénak is (3. kép). Itt azonban zöld háttér helyett egy ragyogó fény- és színeffektusokban fürdő szabadtéri környezetben jelenik meg a gyönyörű fiatalasszony nagyvilági alakja; köny-