Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - KESERŰ Katalin: Műfajok és műtípusok Rippl-Rónai művészetében

kai sűrűn tagolt felületeivel. Mintha „szabadságon" lenne a festő: mesélő kedve mutatkozik meg. Tapasztalatait a Párizsi intérieur hátterének utcaképében kamatoztatta, épp egy olyan képrétegben, mely egyébként az intérieurök-életképek belső tereinek felelt meg. Rippl-Rónai rajzainak, festményeinek tematikus műfajok szerinti vizsgálata során kiderült: a funkciójában esztétikai, klasszikus műtípus autonómiája milyen erős művészi akarattal született újjá, akademizálódása után. Mimetikus és absztrakt vagy immanens eszközökkel, megjelenítő és ábrázoló módon, segítségül híva régesrégi és nem európai képi tradíciókat is, alakult ki RipplRónai életművében az egységes képfelület, a síkká vagy absztrakttá váló tér, a minden műfajra kiterjeszthető állapotkép és szubjektív képtípus, mellyel korát is jellemezni tudta. Természetesen ezek megőrizték a régi kompozicionális és műfaji értékeket, a kép hasonlíthatatlan, zárt világát is, ugyanakkor, a kora művészeti életét jellemző expanzióval Rippl a képi világot más területekre is kiterjesztette. FUNKCIONÁLIS MŰFAJOK A századforduló korának művészeti elve a teljes vizuális kultúra egysége: a hierarchia felszámolása képző- és iparművészet, egyedi és sokszorosított műtárgy között. Sőt, a különféle művészeti ágak és művészetek (irodalom, színház) együttműködése, művészeti problematikájuk hasonlósága is beszélgetések tárgya volt." Rippl-Rónai a funkcionálisan elkülönített autonóm, dekoratív és használati célokra készült műtárgyak közti műfaji különbségek áthidalását a maga számára is feladatnak, kihívásnak tekintette.

100 Faliszőnyegei, színes ablakai, az Andrássy-ebédlő bútorai, edényei és üvegtárgyai, dekoratív pannói e tárgykörben nemcsak sokirányú tevékenységéről vallanak, hanem szemléletének változásáról is. Faliszőnyegei eleinte, a kép jelentéssel telítését és telítettségét tekintve, nagyobb jelentőségűek, inkább közösségi-reprezentatív funkciójúak voltak, mint a festmények, kettősképként folytatva a klasszikus európai képpárok (Tiziano) Manet által felelevenített tradícióját is.

101 Környezetformáló, majd dekoratív funkciójuk csak később került előtérbe, ahogy témájuk megváltozott: a nagy kerettémákat, illetve ars poeticát megfogalmazó műveket (Krisztus születése és halála, 1892) személyes rendeltetésűek követték (Vörösruhás nő, 1898). ÖSSZEGZÉS A modern művészet kutatói egyetértenek abban, hogy a 19. század végén Franciaországban „titkos forradalom" zajlott le, amiben az impresszionizmus, szimbolizmus, szintétizmus, az Art Nouveau és a nabik, a japanizmus vettek részt.

102 E forradalom lényege a tisztaságra törekvés, az autonómia meg- vagy visszaszerzése.

103 Ez természetesen új, illetve olyan régi eszközökkel történt, amelyek kívül estek az európai festészetnek a reneszánsztól zajló stílusfejlődésén, aminek betetőzői a klasszicizmus, akadémizmus, naturalizmus voltak. Ezekben ugyanis az úgynevezett európai magas művészet képi hagyománya vulgarizálódott: az olaj-vászon-kép társadalmi luxuscikké vált, alkalmatlanná a lélek kifejezésére,

104 a tárgy- és anyagszerűség lehetetlenné tette a spirituális és elvont festői értékek megmutatását,

105 a perspektíva pedig a világ szubjektív megjelenítését.

106 A megújulás során más képi tradíciók (például az impresszionizmustól a populáris) nemesedtek művészivé. A századvégi rangvesztés és rangosodás

107 a műfajokban és műtípusokban részben a gyökerekhez való visszatéréssel (rajz, az életképek középkori hagyományai, ikonikus kép), más (például távol-keleti) képi hagyományok átvételével, részben újításokkal is összefüggenek: a kép új forrásai az érzések, az emlékezés lettek. Az ábrázolás részleges megőrzésével, tehát többféle nyelv alkalmazásával, azaz a részleges mimézissel

108 kibontakozhatott az új, autonóm képtér és képi idő, hogy megerősítse a művészetet létében. A magyar művészet akadémizmusából kiszakadt Rippl életművében ezek az értékek mindvégig megfigyelhetők. Az akkori Magyarországon ismeretlen impresszionista, neoimpresszionista, festői tradíciót is őrző újítások közül a maga számára legfontosabbakat kiemelve, Rippl közvetlenül a műfajok közti hierarchiát megszüntető, valamint a művészet reális, absztrakt és spirituális típusait egységben körvonalazó századvégi festészet alkotójává vált, amit a 20. század útkeresői egymástól eltérő irányokra bonthattak fel.