Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

Bevezető / Introduction (Bereczky Lóránd)

.A. huszadik századi mo­dern magyar képzőművészet „megalapítói" között külö­nös hely illeti meg Rippl-Ró­nai Józsefet. Az idő múlásá­val csoportok, iskolák és vi­tathatatlan értéket teremtő mesterek között is jelképi je­lentőségűvé vált személyisé­ge és életműve. Személyes sorsa ugyanúgy a hagyo­mány és az újítás dinamikus egységében alakult, ahogy alkotói programja, és a siker sem pártolt el tőle. Egyszer­re tudott a világ dolgaiban európai formátumú lenni és egy magyar kisváros csöndes derűjéhez igazodni, ügy volt képes progresszív alkotói feladatokat vállalni és megoldani, hogy közben belső meggyőződésből volt hagyománytisztelő. Léte és munkássága természetessé tette Párizsnak és Kaposvárnak inkább a gondolkodás­ban, mint a valóságban létező kapcsolatát, természetes­sé varázsolta a „kivonulók" bécsi programjának és Bu­dapest feltörekvő megrendelőinek kiszínezett azonossá­gát. Tudott polgárként fejedelem lenni, és képes volt okos kívülállóként megfricskázni archaikus társadalmi hagyományt, illetve rongyrázó polgári gőgöt. Sikeres volt külföldön, egyaránt bírta a közönség és jelentős mesterek szeretetét, s rövid idő kellett ahhoz, hogy Ma­gyarországon is megbecsülés övezze munkásságát. Ter­mészetesen mindennek alapja művészetének egyenle­tesen magas színvonala, gondolkodásának érzékenysé­ge és igényessége, kontaktusteremtő képessége - egy­szóval kiemelkedő tehetsége. Nem véletlen, hogy a sokszor és sokféleképpen fel­dolgozott és ismertnek vélt Rippl-Rónai-életmű mindig érdekelte a közönséget és a szakembereket. Az érdek­lődés nyomán újabb és újabb momentumokkal gazda­godott az œuvre, újabb és újabb hangsúlyok kaptak szerepet a feldolgozásokban, aszerint, hogy a vizsgáló­dás idején mit tartott fontosnak a kulturális közvéle­mény. Tulajdonképpen Rippl-Rónai művészetének összetettségét bizonyítja az a tény, hogy minden kor ta­lált kapcsolatot az életműhöz, s a folyamatos szakmai fi­gyelem biztosította a gazdasági érdeklődés állandósá­gát is: a Rippl-Rónai-művek értékállónak bizonyultak. Kikerülhetetlen feladat tehát, hogy a múzeumi munka is időről időre visszatérjen a Rippl-Rónai művészeti ha­gyaték értékeinek további feldolgozásához, az alkotói magatartás emberi-művé­szeti titkainak feltárásához. Igy most a Magyar Nemzeti Galéria, az 1961-ben meg­rendezett gyűjteményes kiál­lítás után, több évi szakmai munka eredményét kívánja közzétenni - mintegy össze­foglalót adva jelenlegi tájé­kozottságunkról és tudá­sunkról -, amikor bemutatja a századforduló e nagy mes­terének művészetét. A kiállításon munkálkodó szakemberek a festmé­nyek, grafikák, iparművészeti tárgyak, s az anyaghoz kapcsolódó dokumentumok bemutatásával kívánják feltárni az életművet, felidézni az alkotó személyiségét, s megmutatni a kutatómunka sajátosságait, illetve ered­ményeit. Az ezredfordulóhoz közeledve talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a századelő e nagy mestere példa­értékű a hagyomány és a progresszió egymásra épülő kapcsolata, a művész-lét köznapi buktatói és felemelő szárnyalása, valamint a művészet folyamatait és értékeit kutató szakmai elkötelezettség tekintetében. Nekiru­gaszkodások és kedvetlenségek, eredmények és buká­sok - sorolhatók lennének még az ellentétpárok; a lé­nyeg azonban annak megértése, hogy múzeumi mun­kánkban a feladat megtalálása tehet korszerűvé ben­nünket, de a megoldás egyéniséget is felmutató szín­vonala adja az időtállóságot. A kiállítás és ez a kötet ta­lán korszerű és maradandó produktum; olyan, amely az intézményt minősíti, s a programban résztvevők tudását és rátermettségét is dokumentálja. Munkájukkal és eredményeikkel méltóvá váltak ahhoz a Rippl-Rónaihoz, és életművéhez, akit 1906-os kiállításának kritikájában így jellemzett Fülep Lajos: „Rippl-Rónai szerencsére azok közül a Don Quijoték közül való, akiket a szélma­lom fölvet az égig, és nem levág a sárba. Pedig vesze­delmesen Don Quijote-i hajlam volt és van benne, nem engedett a bogaraiból semmit, könyörtelenül adta oda a maga egyéniségét, és minél nagyobb volt körülötte a nevetés, annál nagyobb komolysággal, annál nagyobb öntudattal és ihletettséggel mondta ki az ideáit és érzé­seit." BERECZKY LÓRÁND főigazgató Bevezető „... Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugatom És fehér és piros és virító-sárga, Izgató kék és harcos barna szín S micsoda nyugodt, nagyságos arcok, Ékes párták, leesni áhítók ..." (Ady Endre: A Kalota partján)

Next

/
Thumbnails
Contents